A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-21 / 25. szám
FIGYELŐ Vallomás - “ adott témára Nagyon szeretnénk úgy élni, ahogy a civilizált világ él. Ezért sohasem értem meg Gorbacsovot, aki, mint már említettem, a kongreszszuson büszkén kijelentette, hogy neki nincs saját nyaralója. Mivel büszkélkedik, minek örül? Kár, hogy nincs. Kell a Főtitkárnak egy saját — saját munkával keresett pénzen felépített — nyaraló, ahogyan kell a munkásnak, az írónak, a mérnöknek, a tanítónak is... Neki azonban jobban megfelel a saját-állami. Szóval míg ilyen nyomorúságban és szegénységben élünk, én nem tudok tőkehalat meg kaviárt enni, nem tudok szemaforokat meg veszteglő autókat mellőző gépkocsikon száguldozni; s nem megy le a torkomon a behozatali szupergyógyszer, ha tudom, hogy a szomszédasszony aszpirint sem tud adni a gyerekének. Mert szégyelleném magam. Egymást kergetik az ezzel kapcsolatos gondolatok: országunkról, a választott útról, az alacsony életszínvonal s az általános hiány okairól, a szellemiségről, az erkölcsről, a jövőről. Sok-sok embert izgat a kérdés; merre tartunk? Azt a házat építjük-e, amelyre szükségünk van s amelyben ha nem is bőségben, de legalább elviselhetően élhetünk? A társadalom megpróbálja lerázni magáról a régi elképzeléseket, s megtalálni az egyedül-helyes irányt. Eleget tóvelyegtünk már. Az átjárókat azonban hazugságok, dogmák torlaszolják el, s mindannyiunknak alaposan meg kell dolgoznunk azért, hogy el ne vesszünk a múlt romjai között. Ha hiszünk a tankönyveknek, a szocializmust mi már reges-régen felépítettük, de miért, miért nem még hozzáépítettünk, ám aztán "végérvényesen és visszafordíthatatlanul" felépítettük. Az ideológusoknak mindez kevés volt: Leonyid lljics Brezsnyev segítségével meghirdették hát a "fejlett szocializmust". Most azon törik a fejüket, minek is nevezzék el a következő szakaszt. Valamiféle formulának csak lennie kelll Éneikül nem élhetünk. Ha nem tévedek, teoretikusaink szerint a szovjet életforma 26 változata létezik nálunk. Úgy tűnik, hamarosan a szocializmusnak is legalább ennyi variánsa lesz. Ha a szocializmus elméletét és gyakorlatát egybevetjük, kiderül, hogy az elméletből csak egyetlen rósz került át — az is elhamarkodottan — a gyakorlatba; a tulajdon társadalmiasítása. A szocializmus többi eleme vagy egyáltalán nem létezik, vagy olyannyira elhomályosult, hogy szinte láthatatlan. Ahhoz, hogy elképzelhessük, hová megyünk, tudnunk kell, honnan jövünk. A húszas években Sztálin eltorlaszolta a demokrácia útját s megalapozta az államiautoritatív, adminisztratív-bürokratikus szocializmust. A demokráciát csírájában fojtották el, s egy néma társadalom — a maga karikatúráján kívül — semmit sem képes létrehozni. A párt és a nép között folyó szociális-politikai párbeszédben rengeteg volt a megfélemlítő gesztus. A politikai diktátum és a terror időszaka következett. Más perspektívákat ígért a demokratikus társadalom, amelyben a személyes. érdek, a személyes érdekeltség, a személyes felelősség uralkodott volna. S ha ehhez még a tényleges, el nem torzított gazdasági elszámolást is hozzátennénkl De ez sajnos nem következett be: a későbbi gazdaságpolitika kizárólag a "társadalmi érdek" alapjára épült. A "társadalmi érdek" igazolta a helytelen gazdálkodást, hiszen a bürokraták, akik "társadalmi érdeken" saját nyerészkedő céljaikat értették, kiválóan manipuláltak ezzel a fogalommal. A munkás, a paraszt érdekei azonban egészen mások. Manapság rengeteget írnak a szocializmus megújításáról. Ez azonban enyhén szólva rossz védelmezése a szocializmusnak, mert megújítani csak azt lehet, ami térben és időben már létezik. Ha egy ház már áll, fel lehet újítani, ki lehet bővíteni, hozzá lehet építeni stb. De ha még hírehamva sincs? Az ón véleményem az, hogy a szocializmust mi még csak építjük. Szükség van egy tisztességes, valóban tudományos elméletre, amely spekulációk nélkül általánosítaná létünk hét évtizedes tapasztalatát. A szocializmussal kapcsolatos dogmatikus elképzelések nem tűnnek el egyik pillanatról a másikra. Az elmúlt évek inerciája még sokáig táplálja majd őket. A gazdasági tényezők szerepének abszolutizálása (a szociális-politikai tényezők rovására) a peresztrojka általános stratégiájára is rányomta a maga bélyegét. A gazdasági reformot nem párosították a politikai struktúra egyidejű (jobb esetben: előzetes) átépítésével. A peresztrojkát a párttal, a pártapparátussal kellett volna kezdeni. Pontosan meg kellett volna határozni a párt helyét a társadalomban. Ám az történt, hogy egy ideig a gazdaságot építgettük át, miközben nem tudtunk megszabadulni a múltban, a halott koncepciókban gyökerező dogmáktól és hagyományoktól, s nem voltak törvényeink a tulajdonról, a földről, a kooperációról, az árendáról, az adórendszerről, az árképzés új rendszeréről. Napjainkban — a politikai reform felgyorsításával — mulasztásainkat igyekszünk pótolni. Már az a kevés is, amit eddig elvégeztünk, a társadalmi tudat szemmel látható politizálódásához vezetett. A nép aktívan bekapcsolódik a politikába. A népi diplomáciával kezdődő népi politika egyre gazdagítja eszközeinek, formáinak, módszereinek tárházát. A társadalmi életet felkavarták a sztrájkok s a sztrájkbizottságok megalakulása. Fejlődik a népi sajtó, mégpedig az öntevékeny szervezetek— a "nemformálisok", az alapítványok, a kezdeményezések stb. — kiadványainak formájában. Több köztársaságban és régióban létrejött és működik a népfront, amely szinte új politikai pártnak számít. Én helyeslem a népfrontok megalapítását, persze csak azzal a feltétellel, hogy programjuk és tevékenységük nem ellentétes az egyetemes emberi értékekkel. A Baltikumban a népfrontok olyan kérdéseket vetettek fel, amelyeket a párt nem akart megoldani. A nemzeti problémákra gondolok. A peresztrojka felrázta az embereket, felszabadította alkotó energiáikat, szociális alkotómunkára ösztönözte őket. Fontos, hogy a népi politika most fellelt formái méltó helyre kerüljenek a társadalomban. Ezek a formák hivatottak konszolidálni mindenkit, akit nyugtalanít az ország sorsa, aki valóban demokratikus rendszert óhajt. A máskóntgondolkozók kizárása a peresztrojkáért folytatott harcból — a népi mozgalom formáit gyöngíti. A máskóntgondolkozásért tizenharmadik fizetést kell adni az embereknek, az akarat nélküli egyvólemónyűsóg ugyanis csak a reménytelen pangáshoz vezethet. S válsághelyzetben különösképpen ösztönzendő a máskéntgondolkozás: ilyenkor minden egyes új szó, minden egyes új gondolat drágább az aranynál. S egyébként is: meg lehet-e tagadni az embertől a jogot, hogy saját gondolata legyen? VÉGE Varga Erzsébet fordítása
