A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-21 / 25. szám
KÖRTEFASIRATÓ avagy Feljegyzések a jóvátehetetlenről Nemrég Prágában megjelent egy rózsaszín tank. Lett belőle egy kis diplomáciai bonyodalom, szabálysértési eljárás, mely ellen néhány "éretlen" szövetségi gyűlési képviselő úgy tiltakozott, hogy újra rózsaszínűre mázolta a közben már "helyreállított" tankot. Nem tudom, járt-e a mázolásban ludas képviselők csoportja Nagyszelmencen, de ha igen, tökéletesen megértem tettüket. Mert a tankok árnyékában történtek kegyetlen dolgok — 1968 előtt is. A keleti határsorompóhoz dőlve — miközben torkomban furcsa fojtó-kaparó érzéssel hiába próbálom lenyelni könnyeimet — nekem is eszembe ötlött: ha most festékem lenne, szép Minolta-rózsaszín szprófestékem! ... És merőn bámultam az egyre erősödő szürkületbe beleveszni nem akaró "testvéri vasfüggönyt" keleti határunkon: Uramisten, hát hogy lehetett ilyet csinálni? Hornyákné Nagy Kati meg közben átbújik a sorompó alatt, tesz néhány lépést a drótkerítés felé, kezével mutatja, hol állhatott a ház, melyben nagyszülei és szülei laktak úgy 1946 pünkösdjéig. A gaz néhol a derekáig ér. A túloldalon a szokatlan mozgolódásra felfigyel egy idős aszszony. A háza ajtajában ül, ha jól A HÉT RIPORTJA "FAJOS SEBET TEPETT FEL CSALÁDUNK SZÍVEN TAVALY NAGYVENDÉGI ÉVA CIKKE A NŐBEN, A "NAGYSZELMENC ÉS AZ OROSZ ÉSZ”. MÉLY MEGDÖBBENÉSSEL NÉZTÜK A KÉPET, MELYRŐL —A HATÁR BAL OLDALÁRÓL — HIÁNYZIK EGY HÁZ... AZ A HÁZ AZ ANYÓSOM SZÜLEIÉ VOLT, ÉS MIVEL A NŐ MÁR — SAJNOS — NEM LÉTEZIK, EZÉRT ÍROK ÖNÖKNEK..." (Részlet Hornyák András leveléből) Margit néni, akit egy életre tönkre tett a meghurcoltatásI Itt kellene állnia a keresztnek (Hornyákné Nagy Katalin) látom, éppen egy vánkost javítgat. — Csókolom, Erzsiké néni — kiabál át neki Kati —, hogy tetszik lenni? — Megvolnék — válaszol Erzsi néni —, de hogy van Margit, az édesanyád? Jobban van-e? Sokszor eszembe jut ám, mi lehet vele... Őt nem hoztátok ki? — Csak a vendégeinkkel jöttünk, megnézni, hol volt a körtefánk. — ... a körtefa? Hát már az sincs meg... Aztán búcsúra átjöttök-e? Kati igazán csak a körtefára emlékszik, arról még ő is szakított, evett gyümölcsöt. Amikor 1946-ban a két egymásbaérő falu, Kis- és Nagyszelmenc mezsgyéjén meghúzták a csehszlovákszovjet határt, Kati még biztató rejtelemként bújt meg édesanyja óvó ölében. Édesapja, Nagy Károly a Pozsony melletti Jókáról került a Kárpátaljára pénzügyőrnek, ezen a címen ő és felesége a határzár után visszatérhettek Kisszelmencből Csehszlovákiába, de Margit néni idős szülei nem. — Vasárnap volt, felvettük az ünneplőnket, kezünkbe fogtuk az imakönyvet, úgy jöttünk el. A katonák átengedtek bennünket, mert azt mondtuk, a templomba megyünk. Nem hitték volna, hogy mindent veszni hagyunk. Egy szál ruhában jöttünk. Bújkáltunk, mert a szüléimét keresték, hogy viszszatoloncolják őket — emlékezik fölindultán Margit néni. — A kislányom negyvenhat júniusában született meg adobóruszkai kocsmában, ahol akkor rokonaink voltak. Higgye el, lelkem, minket a Jóisten segített; pedig mi mindenen végigmentünk addig, míg a szüleim megkapták az állampolgárságot! En belebetegedtem, nem bírtam lelkileg... — és Margit néni forgatja, nézi az ifjúkori fényképeket. Szép fiatal ember volt Nagy Károly, szép ifjú asszony a felesége... S micsoda sorsot szánt nekik a történelem. Egy világ veszett el, mert egy világ épült bele a határsávnak lerombolt házba. Margit néni apja a tengertúl, Amerikában kereste meg a házra és a telekre a pénzt. Hogy aztán megélje újra mindene elvesztését. A sors és hite szerint az Isten csak egy valakivel kárpótolta: a vejével. Nagy Károllyal, akit a háború utáni új rend csak "fehér kesztyűs fasiszta finánc úr"-nak titulált, de ő így is becsülettel élte életét. Kocsmáros volt, ha kellett, majd tetőszigetelő, aztán csoportvezető, majd raktáros.
