A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
1991. május 22-én Pozsonyban át- dách Imre-díjat Bettes István kapta adták a tavalyi év legjobb irodalmi Szétcincált ének idején című kötetóalkotásaiért járó díjakat. A legjobb ért. A közölt versek ebben a kötetben magyar eredeti alkotásnak járó Ma- találhatók. ÉGTÁJAK ÖszvérraHósdi A bettespista költészetéről csak úgy lehet írni, ha az ember tudja, ez a költészet hol van (hol nincs). Itt van. Hol — ott. Az olvasó — másként — belepistul ebbe a holittholottvanba. Persze: tudható-e tényleg a lényeg? — hogy hol volt, hol nem volt egy líra, s hogy a bettespistáé benne hol van, s hol nincs? Mert hát itt mintha minden arra volna, hogy megkavarjon, hogy már a szülőanyád nyelvót-nevót se tudd, hacsak nincs rá egy saját tipped. Ez a fontos minden bizonnyail, ez a saját. A tudás, ahogy s amennyire az ember az éppen futó csaját ismerheti. Bettestársakká kell lennünk, olvasó, ha akarunk tőle valamit. Másképpen elvet, eltaszít. Mint minden elvet, amihez praktice igazodtunk, s nem ad cserébe semmit azért, amit elvett. Csak azt a kéjt, hogy hülyébbnek tarthassuk magunknál. És e szellemboltozat mégsem igazi kéjlak. Vagy mégis? Mert hát ő csinál hülyét belőlünk: megengedi mintegy (mint egy micsoda? — okos? felnőtt?), aki elibénk vetíti a paternalistát a roppantul rafeinált paternamagicájával, v.ö.: atyai klotyó, továbbá atyánk varázslatos lotyója, még továbbá: neduddki, ami egy esetleges Bettes-olvasatban persze tuti, hogy mást jelent, ne dugd ki, ezt, de azért lazán az eredeti Csülököt is, szóval (miért, mi mással?) megengedi, hogy hülyék legyünk neki, tehát valami gyerekfólék, kutakodók és kukkolók, matatok a zavarosban. Erre megy ki a játók. Öszvérrakósdi — ez a neve. Öszve kell rakni az öszvért, oszt vár a líra. Ami mint végeredmény azért autentikus, mert mi nem öszvér, ami líra, ha mégoly ösztövér is? Azt, hogy — vegyünk rögvest egy idézetet — minden egész eltörött, például nem lehet összerakni. Hogy rakhassunk, ahhoz darabok kellenek. De itten mára minden darab nagy lett. Hiába: párnát nem tömhetsz libába. Miként libából sem csinálhatsz párnát. Halmozhatsz libát libára — nem lesz belőle fejalj, és dunna is csak valami sajátos; aligha akadna jószág (jószágos isten!), aki alatta dunna. De hagyjuk ezt itt (v.ö.: Esztit, v.ö.: dunna), kezdjünk inkább dunnát repeszteni. Lássuk, hogyan megy az öszvérgyár. Tás-tás (pardon, ez kacsa!, de jobb híján arról is van mit kopasztani). Hogy összerakhass, ahhoz darab kell, hogy darab legyen, ahhoz rombolás. Aki rombol, hogy rakhasson, az a gyerek, nem vitás (tás), s ellenben: a gyerek azért rombol, hogy rakhasson. Ámde: minden fölnőtt szemében minden gyerek, aki rombol, hülye, ekként a rombolásépítés egyszerre vall gyerekre és hülyére, mármint a nem hülye felnőttek szemében. Felnőttnek lenni ennyi: használni az öszvért, nem csinálni. Mi, bettespista hülyegyerekek azonban csináljuk. Ó szétszedte a lírát és rakott belőle öszvért. Mi szétszedjük az öszvért és csinálunk belőle lírát. Ösztövérből öszvért. Ilyen játók ez. S mint minden játékban, amit gyerek játszik, a széjjelszedett szamárból, lóból eldobható vagy megtartható bármi: a szamárlóból nem muszáj lószamárt kreálni: a diribekből akár kacsát is szerkeszthetek. Akkor majd a kacsa lesz az öszvér nekem, mert így csináltam, és mert annak mondom. Te pedig lásd, csináld akármivé, tovább. De most leszállnók a lószamárról, s — felnőtt? — megnézném: miből s hogyan rakott magának öszvért a Bettespista. Miből is rakhatott volna, ha nem más öszvérekből? S hogyan is rakhatott volna másként, ha nem önkényesen? Kivett a játékaiból eztazt, és összerakta magának. Mannból Tonio Krögert, La Fontaine-ből a mese emlékét, Szabó Lőrincből a fölütést, Vörösmartyból a magatartásképző szót, József Attilából a veszély tudatát, Váci Mihályból egy direkt mondatot, Jézustól egy teljes szentenciát; elvette használatra többek között Fernando Pessoa, Hamvas Béla, Nádas Péter és Konrád György nevét és szellemét; itt-ott eljátszott kedvére a szonettel, a Zalán-típusú érzelmi avantgárd látványával és formájával, a (cseh?) konkrét költészettel; szétcincálta, saját belátására a nyelvet magát, hogy teremtődjék szóból szó, másik (többlet?-) jelentés, mégse sérüljön igazán... S — ha már leszálltam — számba venném, milyen öszvért rakhatok össze én, magamnak, ebből a sok(k)ból. A játszó, ki engem játszani hív és kényszerít, mit ad, hogy megteremtsem belőle az ón saját játékomat? Ezt adja, tehát a töredéket. A hivatkozást, az idézetet. Adja a szabadságot, a beavatkozás lehetsógót. Hogy ne vegyem késznek sem őt, sem a tárgyát. Sem a hivatkozásait, sem a bujkálását, sem a nyelvét. Adja egy komoly ember komolytalan viszonyát egy komolyságot nélkülöző világhoz. Adja a ludat és a lúdtollat egyszerre a paplanhoz. Azt mondja: választhatod csak a tollat is. De mennyivel nagyobb kaland, ha a tollat ludastul rakod a takaróba. Azt mondja: próbáld ki, milyen az, amikor — például — Babits paplanhuzatában József Attila költészete mozog. Ebben a huzatban együtt lengedez csaknem minden, ami itt fúj (!), a Petőcz és a Parti Nagy közötti résben. Mányoki Endre
