A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-07 / 23. szám
ÉGTÁJAK Nyíró József AZ ŐZ (részlet a Havasok könyvéből) Hasad a hajnal. Halk zúgás borzong végig az erdő tetején és a derengésben zöld fény csap ki a fenyők csúcsából. A hegyeket lengő ködhidak kötik össze, melyek lassan felszakadnak, megülik a szigetek fejét, a felbukó naptól átszínesednek és arany lavinaként legurulnak a szakadékba. A piros hasú felhők elúsznak és lebuknak a láthatár mögött. A havas lassan világosodik. A rengeteg mélyében még mozdulatlan a sötétség. Komor, nehéz helyek ezek. A világ végéig nem fog megvirradni bennük. Homályos bűnfészkek, hol csak vak, savanyú hangyák élnek. Rothadt, meleg lélegzetük elkábítja a vadakat is, melyek zavaros tekintettel osonnak át rajtuk. Félelem didereg bennük és a hatalmas szálfák is olyanok, mint fekete, ijesztő felkiáltójelek. Ezektől jön minden rossz a világra. Szerencsére odalenn a völgyben nyugodt, enyhe idő van. A harmattól nehéz, ázott lombrengeteg párája fehér füstként száll fel róluk. Tiszta, ártatlan és szép minden. Csend van és mozdulatlanság. A bokrok sátra alatt lábon állva alszik egy őz. Korán van. A hegyek még szédülnek a föld első zavaros lendületében és a hajnal mámorában piros, zöld, fekete, fehér színfoltokká mosódik minden. Aztán álmában felkacag egy madárka. Újra csend. Még minden alszik. Bár soha többé, egyetlen szem fel ne nyílna: Bár minden így maradna ebben a meleg öntudatlan néma kábulatban. Bár... Hirtelen lövés dördül valahol. Éles, erőszakos, csúf, halálos lövés és utána ijedt, fájdalmas őzsikoltás hasít bele az erdők drága csendjébe. A kicsi, lábán alvó őz megugrik, szemébe vércsepp hull és rémült futással menekül. Újabb lövés csattan utána, de szerencsére nem talált. Valaki káromkodik. Olyan nyersen, olyan istentelenül, hogy az erdő beleremeg és minden felriad tőle. Ember van az erdőben. Tudja minden, mert megfertőzött mindent. A vadak fogukat csikorgatják rejtekükön és gyűlölettől tajtékzanak. A gyengébbek remegnek és félelem bénítja meg őket. A medve baljós pillantással morog barlangjában. Izmok, karmok feszülnek, a szájak vigyorgó görcsbe rándulnak, a kígyó testét furcsa inger a levegőbe pattantja és dühösen belemar a sziklába. A madarakba belefullad az ének és a szikla is olyan komor, mintha napszúrást kapott volna. A fák mereven nézik, hogyan űzi lihegve a sebzett Ids őzet, ki az előbb még lábán aludt alattuk. A szerencsétlen, ldcsi állat pedig irtózva menekül és minden ugrásnál egyegy vércseppet hullat a földre, falevelekre. Egy-egy néma piros vércseppet. Szédítő futásában úgy látja, hogy az egész világ menekül. Füleiben fütyül a levegő, mintha a testből távozó lélek sikoltana. A hirtelen elmaradó fák egymáshoz verődnek, az erdő boltozata zöld síkká folyik össze, a hegyek szembefutnak vele, a vörös láthatár zavarosan szédül mögéje és az egész világ csakhamar vörös gömbbé válik tekintete előtt. Az egész világ őt menti az ember és a halál elől és minden remegve vágyja, bár a kicsi őz ne lankadna. Amerre elhalad szinte egyenes vonallá nyúlt kicsi barna teste a fák boltozata alatt, még a falevelek is megreszketnek fölötte és halkan susognak: — Siess!... Siess! Szél támad a nyomában, úgy úszik a vágtató állat dermedt szívvel, két nedves orrlikán kigőzölgő forró lehelettel, öntudat nélkül. Talán már nem is élőlény, hanem csak menekülő test. Nem lát, nem hall, csak a legyőzhetetlen ingert érzi: futni, futni!... Közben hull, hull a vére. Minden lépésnél egy-egy csepp, alig egy csepp, de az élet ennyivel rövidebb. Borzasztó ez a véres út! Már nem bírja sokáig. Lábai már gyengülnek, rőtbama bundája verejtékben úszik, szarvacskái hidegek és már-már torkába fullad lélegzete. Pedig könnyű, alig látszó kis sebet kapott és mégis bele fog halni. Úgy fog elszállni, mint ahogy a falevélről, fűszálról eltűnik a harmat. Finom kis lénye már a gyilkolás, a lövés pillanatában meghalt. Lelke elpattant, mint a buborék. Mondom, ami maradt belőle, az csak test. Szelíd, szűzi, kis apácatest, kinek egyéb bűne nem volt, mint egyszer... Egyszer titkos szerelmi vággyal megcsókolta egy éccaka a patak vizében látszó holdat. Talán ezért fognak nagy leányszemei örökre becsukódni, hiszen — jaj istenem — már véresek az ajkai is és alig tántorog a Kútpataka kopár hegyoldalán. Csak még egyszer beérne a sűrűbe! Fejcsóválva néz utána a cserfa szürke ágán ülő rövidlátó öreg fülesbagoly: — Mi lelte ezt az őzet? Aztán visszamélyed súlyos matematikai problémáiba. Nem ér rá ilyen kicsiséggel törődni. Az őz nem is tudja, hogy már alig vánszorog. Észrevétlenül rogyik össze egy borókabokor alatt, de úgy érzi, hogy tovább fut szabadon, fáradtság nélkül, utolérhetetlenül. Még szédítő az irama. Félig behunyja szemeit és úgy érzi, mintha világokat repülne át gátlás, félelem nélkül. Csodálatosan szép, langyos erdők maradnak mögötte és a virágos mezők fényében szájig érő édes füvek közt vezet útja, a bokrok tarka árnyéka alatt pedig lábai nyomán úgy cseng az ösvény, mint az arany. Fölötte vörösen ragyognak a fej alakú sziklák, mintha arany agyuk volna és zeng a levegő. Mitől zeng, nem tudni. Az ég könnyű kupolája a hegyeken nyugszik és — azt hiszem — megcsendül, mint valami kék harang, mikor egy-egy bódult madár nekiütődik. Sasok kiáltanak, kis madarak esnek ágról ágra, éhség érzik a vadak forró szájában és mikor felveti még egyszer szemeit az őz, látja, hogy kék mókus ugrál a rengetegben ágemeletről ágemeletre. Ha valaki az erdőn kék mókust lát, aznap meghal az, de ezt nem is sejti a kicsi őz. Kissé elbámul, hogy a kék mókusok megszaporodtak. Tele lesz velük az erdő, szinte kivilágosodnak fényüktől a nehéz, hideg sötét szurdokok, villognak az ágak reszkető levélfüggönyei közt, majd lehullanak holtan a földre és köröskörül kék lesz tőlük a hely. Más vadak, madarak is látják és ijedten menekülnek onnan. — Jaj, a kék mókusok! A kopár hegyoldalon fekete kövek ütköznek ki, mint földbe túrt vaddisznóhátak, távolról a láthatár szélén, hol a hegy a mélységbe hajlik, egymástól elmaradó fák sora látszik, mintha temérdek testű, kerek fejű ferences barátok mennének mezítláb az égbe. A patakok olyan tisztán hullanak le a hegyekből, mintha az Isten mosta volna meg bennük a kezét. Ahol megszakad a fenyőerdő, a Réz oldalában, könnyű 16 A HÉT
