A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-07 / 23. szám
HÍRMONDÓ a kreativitásra alapozunk. Nincs más kellékünk, csak egy köpeny, egy kalap, egy bocskor meg egy szók. Minden mást a gyerekek játszottak el. És nagyon élvezték. Ezek szerint a jövőben is ezt a fajta kreatív színjátszást fogjátok művelni. — Én e mellett a színjátszás mellett voksolok. Lehet, hogy azért, mert ón is ezt csináltam. Szerintem így sokkal több lehetősége van a gyereknek játszani. De szívesen próbálkoznánk valami új műfajjal. A gyerekek azt szeretnék, ha olyan darabot játszanánk, ami róluk szól. Én egy picit félek ettől, mert úgy érzem, még nincs meg a kellő tapasztalatom. De elképzelhető, hogy a gyerekek belevisznek. Az azonban biztos, hogy rövidebb darabot választunk. Ezt tanácsolta Szakáll Judit, a zsűri elnöke is. Mert tény, hogy különösen a második rósz tele volt dramaturgiai hibákkal, de ez egy olyan hosszú mese volt, hogy másnak is beletörött volna a bicskája. Gondolkoztál már a jövődön? Államvizsga előtt állsz, egy év múlva végzet... — Igen. Mindenképpen szeretném tovább csinálni. Szeretnék valahol Szerdahelyen elhelyezkedni, és ha sikerülne valamelyik alapiskolába bekerülnöm, biztos ott is szerveznék egy csoportot. De ezeket a gyerekeket semmiképpen sem hagyom el, amíg ki nem "nőnek" ebből a korból. Igaz, többször abba akartam hagyni év közben. Úgy éreztem, hogy tovább már nem bírom, hogy unom... Jó lett volna sokszor pihenni. Fáradt voltam. Sok azért államvizsgára készülni, rohanni haza, próbálni... De nem lehet. Elmentem a próbára és mindig szégyelltem magam, amiért így gondolkodtam. De most mar nem tudnám őket otthagyni. És szeretném, ha jövőre is ott lehetnének a Duna Menti Tavaszon. Nem magam miatt, miattuk... Szabó Ildikó és a Mókázok immár másodszor bizonyították: tehetség, képesség, kedv és akarat birtokában csodálatos dolgokat lehet csinálni. Kívánjuk, hogy "mókás" kedvük még sokáig megmaradjon, és játékukkal még sok-sok örömet szerezzenek maguknak és mindnyájunknak. S. FORGON SZILVIA Fotó: Gyökeres György Az emberi kapcsolatok értéke Amikor 1989 karácsonyán barátaimmal, ismerőseimmel, alapszervezeti tagjaimmal szolgálatot tartottunk és szorgalmasan gyűjtöttük az élelmet, a ruházatot, a segélyt erdélyi testvéreink számára, nem gondultunk arra, hogy alig másfél óv után találkozom azokkal az emberekkel, akik aktív részesei voltak a megrázó eseményeknek, és megfordulok azokon a helyeken, ahol magyar testvéreink alapvető jogaikat, szabadságukat, anyanyelvűket védelmükbe véve kivonultak a terekre. 1991. április 12-15-ig felejthetetlen négy napot töltöttem Erdélyben. Úticélunk Sepsiszentgyörgy volt, ahol Farkas Árpád költő és Sylveszter Lajos újságíró családja régi ismerősként üdvözölt engem is. Annak ellenére, hogy teljesen ismeretlenül csöppentem a kellemes emberek társaságába, úgy tűnt, mintha valóban régi ismerősök lettünk volna. Kitörölhetetlen emlékként marad meg bennem a zágoni barangolás Mikes Kelemen kertjében, Mikes fái között, vagy Körösi Csorna Sándor falujában, Csomakőrösön tett látogatásunk. Ha a Tündér-hegyre gondolok, a Szent Anna-tó is megjelenik előttem méltóságteljes kékjével és nyugalmával. Ha a lankás domboldalakat vagy éppen a síkságot idézem fel magamban, elválaszthatatlanul kapcsolódik hozzá az ökrével, lovával szántogató, földet művelő egyszerű ember, vagy a nyáját őrző juhász képe. Lehetetlen szavakba önteni azt a különleges érzést, amely a Hargitán jártomban töltött el. A Tordai-hasadók, a Király-hágó mind-mind a történelem mozzanatát idézik. Ottjártamkor döbbentem rá, milyen kevés az, amit ma Erdélyről, az ott élő testvéreinkről tudunk. A gyönyörű rónaságot lankák és a Kárpátok déli vonulata szegélyezték. Meglepődve láttam, hogy szinte kopárak a bércek, a helyek, amely a Ceausescu féle diktatúra pusztítását idézi, "szíve, lelke" ürességét, megrázó pusztaságát, hiszen a fákat, az erdőt ő irtatta ki, mert legelőket akart telepíteni a bércek legtetejéig!!! A hegyek a kopárságuk ellenére büszkén törnek az ég felé, gerincüket egyenesen tartva, hirdetve, hogy bennünket nem lehet legyőzni, hogy életünket nem lehet gyökerestül kiirtani. Kopáran álltak, s mégis valami melegséget sugároztak felém. Feltárták titkaikat, megmutatták, hogy ölelésükben meleg és jószívű, bókeszerető, egyszerű emberek élnek, akik a baráti szóra, a szabadságra vágynak, akik hűek anyanyelvükhöz, nemzetükhöz. Pozsonytól Zágonig akkora összefüggő (csak itt-ott megszakított) magyar nyelvterület van, hogy azt szinte felfogni sem lehet. Az esti találkozón új barátaimmal, a közös beszélgetések, a jóízű és néha könnyes nótázás Sepsiszentgyörgyön, vagy Csíkszeredán a Kovács családnál mind külön történet, külön élmény. Sok száz kilométer választ el bennünket egymástól, de közös sorsunk, életünk, gondunk, tenniakarásunk és hitünk összeköt bennünket. Minduntalan a székelyek himnusza jutott eszembe, melyet 1989. december 31-ón az óvvógi hálaadáson a templomban, égő gyertyával a kezünkben énekeltünk: "Ki tudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton sötét éjen át..." A göröngyös út, — mert az Erdélybe vezető út valóban göröngyös volt —, engem egy felejthetetlen tájra, egy szegény, ám gyönyörű országba vitt a sötét éjen át. Az új ismerősök, az élmények még több erőt adtak, adnak nekem ahhoz, hogy szülőföldemen, szűkebb pátriámban, Pozsonyban, illetve Pozsonypüspökin még intenzívebben folytassam tovább népművelő munkámat, hogy növeljem az emberek anyanyelvűkbe és egymásba vetett hitét. A lehetőségért és az élményekért dr. Smuk Andrást és dr. Deák Ernőt illeti a köszönet, mert a Bécsi Napló és a Központi Szövetség bemutatásával párhuzamosan ón is bemutathattam kulturális és érdekvédelmi szervezetünket, a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetségét és hetilapunkat A Hót-et. Úgy érzem, hogy a távolság ellenére a már létező kettős barátságból sikerült egy gyönyörű hármas barátságot kialakítani: a bécsi, a felvidéki és az erdélyi magyarok őszinte és semmivel sem pótolható igaz barátságát. JÉGH IZABELLA a Csemadok Pozsony Városi Választmányának titkára A HÉT 9
