A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-31 / 22. szám
ÉGTÁJAK ösztönösen megérezte: itt minden szín a romlás szépségét ontja magából és az elmúlás kéjét? Vagy nem volt gondolata, amellyel legyőzhette volna bennük a halált? És megrettent? Fél? Igen, persze megnyugtathatja magát, hogy ez természetes emberi érzés, hogy oka van félni annak, aki közvetlen közelségbe került már a halállal, aki órákig feküdt tüdőlövéssel az égő barakk tövében, aki különben sem kellett senkinek, mert nem ember volt, hanem csak szám: 28... Elég, elég. Elég, ha odáig jut gondolatban, hogy az elmúlás a legbutább dolog, hogy élni kell. Mert kell az élet, ha tudjuk, hogy mit kezdjünk vele. Ňem, ezt sem szabad végiggondolni! Tavasz. Nem szereti? Pedig tartalmában közelebb áll hozzá, mint az ősz. Csupa forrongás, csupa lázadás. És indulás. Hová? Útba, amely hosszú és ismeretlen. És hová vezet? Hová? Hát az őszbe, az elmúlásba. Akkor mire jó az egész? Nem mindegy? Biztos, hogy az a "hogyan” a döntő? Ki tudja. Tudni kellene a haldokló ember utolsó gondolatát. Ő mire gondolt, ott a barakk tövében, mielőtt elvesztette az eszméletét? Furcsa. Csak arra, hogy a Göncölszekér lassan megfordult a feje fölött... Igen, ő maga sem tudja, hányadán áll. Azzal a "hogyannal" sem tud mit kezdeni. Miska bácsi legalább tudja, hova tartozik, mit csinál. A maga módján munkálkodik az emberi lelkekben, mint a szántóvető a földeken. Túrja a földet, tisztítja a mezőt és a magot. És verejtékének van értelme: az élet, a kenyér. Egyszerű, de Pótolhatatlan, mert mindenkinek kell. Az ő életérzése a városok életérzése. Bonyolultabb és megfoghatatlanabb. Igaza van abban, hogy a földből vett kenyérrel már csak a piac köti össze meg a boltok. És az is igaz, hogy a földből nemcsak a mindennapi kenyeret vesszük, hogy a föld táplálja nyersanyaggal a gyárakat is, amelyek közelebb állnak hozzá. És a földektől a gyárig hosszú az út. Cipője kaucsuktalpa már csak ezredik áttételben emlékszik vissza a földre. Ezredik áttételben. Hát ezt kell megfogni, ezt a rohanó változást. Ezt kell megmutatni. Cipője kaucsuktalpát, mikor viszszaemlékszik a földre, ahonnan vétetett. A kenyérnek igaza van, de az igazságnak a lényege ott van, abban az útban, amelyet megtesz. Amelyet nem mindegy, hogyan tesz meg. Rettenetes a hőség. A muskátli ontja magából a nehéz illatot. Kint, a konyhában megint sír a kislány. Az anyja veri. Behallatszik a hangja: — Mondd utánam, mert kikapsz. Mondd utánam szépen: Miatyánk... Nem, ezt nem lehet kibírni. Gábor felkelt és kiment a konyhába. — Van az ólpadon széna? — kérdezte a menyecskétől. — Van — mondta a fiatalasszony, és hosszú, furcsa pillantással nézett rá. Az ura már negyedik hónapja volt oda. Gábor döbbenten állt meg a szélesre tárt konyhaajtóban. Érezte, hogy önti el a forróság. A fiatalasszony felállt az asztal mellől, és tétován megindult feléje. Arcán érdestenyerű mosoly simítgatta az éjszakai álmatlanság nyomait. — Üljön vissza! — kiáltott rá Gábor. Az asszonv bizonytalanul megállt. — Üljön vissza, mondtam. Gyorsan! Egyen tovább! Úgy csinálja, mintha itt sem lennék. Az asszony engedelmesen visszaült az asztalhoz, tenyerébe fogta a tányért, és kanalazni kezdte a levest. Az ajtón rézsűt zúdult rá a délutáni napfény, elöntötte izmos, mezítelen lábát, barna karjait, kékeres kézfejét, a zománcozott tányért. A fény csak az áliáig ért. A fejét nem érte. — így üljön, ne forogjon felém! Le akarom festeni. — Hadd öltözzek át — mondta a fiatalasszony. — Isten őrizz! Még ez hiányzik. Kifakult, valamikor égszínkék ruha volt rajta, előtte piros kötény. Gábor felállította az állványt. Az öregasszony felkelt a karosládáról, ölébe vette a kislányt és előbbre jött. — Menjenek most ki egy kicsit. Jó? — mondta neki Gábor. A nénike kiment az udvarra és megállt Gábor mögött. Ezt rajzolni kell, nem színnel építeni. Arra már nincs ideje. Az őszi délutáni nap mindig siet. Rajzolni! Rajzolni! Micsoda kéz, micsoda láb! Miatyánk, ki vagy a mennyekben... Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket... (regényrészlet) »»»«♦»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»« **»»*¥*■•*•**** KULCSÁR FERENC Miért? Miért van az, hogy megszólítasz, miért? S miért úgy, mint senki más és semmi más: mint személytelen, rég holt fák közt a szélzugás? És miért a gyermekkor Istennel-egy tája az a táj, hol kél e szél, amelytől : cserepes lesz a száj? Miért van az, hogy megszólítasz, miért? S miért úgy, hogy képzelet, mint kagyló a gyöngyöt, körbezár, hogy tudjalak s csak téged I egyedül — és minden más: a holt, \ az eleven, mint világ végi vérző nap, I elmerül? \ Légszomj ; ... és nem tudod, hogy te vagy a < nyomomlt és a nyavalyás, ! és szegény és vak és mezítelen, ; akinek törzsén és ágain \ zihál a koldus szerelem, s míg tűzben megpróbált aranyat cipelsz a rád roskadt menny alatt, nap perzselte sivatag parazsa lesz a szád — : nincs irgalom, vakító szomjúság ; cellája őrjít, édes kárhozat, ; s én, miként a keresztről levett, \ ajtód előtt állok és zörgetek. Szentély Szentélyem: az ének Isten-tornya voltál. Arcod, mint az édes, súlyos zsoltár, tiszta volt, mélylő és örök. Ó, vérzik a jövőm, ha múltamba szédülök. Tűhegy ; Ha nincsen tér és nincs idő, ;: I se pusztulás, se pusztítás, \ ' ! ha nincsen se férfi, se nő, ■ \ I se kijelölt föld s elkerített vizek, \; ; hol könyöklők s főleg ki könyököl \ \ ; e dolgok elgondolásakor? \ j j Ha minden Egy s ha tűhegyen | j forog, aki él, I j miért vérzünk és mi által '! e vakító kettősség ölén ? i; »»*»»»*»»»»* ************************* »•**»*»»*»**»1 A HÉT 17
