A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-17 / 20. szám
GYERMEKEKNEK HOGYAN SZEREZTE A RÁK A PÁNCÉLJÁT (Afrikai népmese) Volt egyszer egy árva kisfiú, nem volt senkije e világon, csak a lelketlen mostohája. Alighogy fölcseperedett az árva, a mostoha kemény munkára fogta. Dolgoztatta reggeltől napestig, tűző napban, esőben, szélben, de enni nem adott neki. Esténként, mikor munkából fáradtan hazatért, a falubeliek szánták meg egy-egy tál étellel, egy harapásnyi kenyérrel. A legényke egyszer nekibátorodott, a mostohája elé állt, s megkérdezte: — Miért éheztetsz engem? A pajtásaimat vacsorával várják otthon, én meg éhen vesznék, ha a falubeliek meg nem szánnak egy-egy tál étellel, egy harapásnyi kenyérrel! A mostohája csak nevetett: — Nem kapsz te tőlem egy kanál levest sem, egy harapás kenyeret sem, míg ki nem találod a nevemet! Elbúsult a legényke nagyon. Ugyan hogyan is tudhatná meg a mostohája nevét, nem tudja azt senki a faluban, messzi vidékről került ide, és emberfiának el nem árulta volna, hogy hívják. Egy forró nyári napon megint kint dolgozott a mezőn. Elbágyadt a hőségtől, megszomjazott, s a folyóhoz ment, hogy szomját oltsa. Mikor belegázolt a hűs vízbe, Agauval, a nagy öreg rákkal találkozott, s az megkérdezte: — Miért vagy olyan sovány, te legényke? És miért olyan szomorú az arcod? — Hej, rák bátyó — sóhajtott a legényke —, sovány is, szomorú is azért vagyok, mert nincsen se apám, se anyám, nincs aki esténként vacsorával, jó szóval várjon rám, a lelketlen mostohám meg azt mondta, nem ad egy kanál ételt, egy harapás kenyeret, míg ki nem találom a nevét. Próbálkoztam már ilyen névvel is, olyannal is, de egy sem az igazi. Agau, a rák nagyon-nagyon öreg volt, olyan öreg, amilyen csak egy rák lehet, s tudott olyan titkokat, amit ember nem is sejthetett. Tudta az asszony nevét is, és mert megszánta az árva legénykét, így beszélt hozzá: — A faluban senkit sem hívnak úgy, mint a te messzeföldről ideszakadt lelketlen mostohádat, ezért gondolta, hogy soha-soha nem találod ki a nevét. De én elárulom neked: Nonoble az ő neve. Ahogy leszállt az alkony, hazament a legényke, s nagyvígan vacsorát kért. — Megmondtam már, hogy nem kapsz tőlem egy kanál levest, egy harapás kenyeret sem, míg ki nem találod a nevemet! — mondta haragosan a mostoha. — Csakhogy én tudom ám! Nonoble a neved! — Honnan tudtad meg? — Agau, a bölcs öreg rák árulta el, aki olyan titkokat is tud, amit ember nem sejthet. Nagy haragra gerjedt a mostoha, mérgében felkapta a tökhéjat, amiből pálmabort szokott inni, szaladt a folyóhoz, hogy azzal veri meg Agaut, a bölcs öreg rákot. Bele is gázolt a folyóba, kergette Agaut, de az csak nevetett rajta, és amikor elunta a kergetőzést, ollóját belevágta a mostoha lábikrájába. A mostoha följajdult, ijedtében elejtette a tökhéjat, s visítva elszaladt. Agau, a bölcs öreg rák meg hátára vette a tökhéjat, s azóta is büszkén viseli. Illyés Gyula A kis barackfa vállig sem ér. De már barack van ága hegyén. Lábujjra állva nyújtja feléd. Mint szűz leányka behunyt szemét. Állj csak elébe: szál derekát hajtja és lépne — futna tovább. Piheg és illeg, melege van. Legyez, legyintget divatosan. Rázza ruhája lepke díszét. Pirulva várja hogy megdicsérd. Folyton azt nézi, csak őt keresd. Bálterem néki még ’ a kert. A HÉT 27
