A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-10 / 19. szám
LÁTOGATÓBAN SÁNTÍTÓ HASONLAT voltunk — egy mehetett. Gondolhatja: az nem én lettem. Utána Pozsonyba jelentkeztem magyar-orosz szakra. így lettem magyar-orosz szakos tanár. A főiskolai évek alatt férjhez mentem. Én végeztem, a férjem meg diák volt. Pozsonyban akartam maradni. A tévében orosz szakost kerestek. Jelentkeztem — felvettek. Szép három évet töltöttem ott. Szakszerkesztőként fordítottam, feliratoztam az orosz filmeket. Jó volt, alkotói tevékenység volt — kielégített. A lakás miatt jöttünk el. Meguntuk a munkásszállót, a kollégiumot, az albérletet. Eleinte a szüleimnél laktunk — a férjem keleti, én oda is elmentem volna, de ő nem akart — azután kaptuk ezt a lakást. Vágvecsén, lakóhelyünkön tanítok a szlovák alapiskola alsó tagozatán. Itt sok volt a diák, kevés a tanító. Második éve vagyok itt, ugyanazt az osztályt viszem. Harmincegy gyerekem van, néhányan a magyart is tudják valamelyest, sokan értenek, hárman pedig egész jól beszélnek magyarul. Az iskolának ezerháromszáz-ezernégyszáz diákja van. A tantermek pedig, mint az új lakónegyedekben általában, ahol a lakásépítés mellett megfeledkeznek a lakókról való gondoskodáshoz elengedhetetlenül szükséges egyéb épületekről — óvodákról, iskolákról, játszóterekről, orvosi rendelőkről — , több helyen. ígérik a vágsellyei magyar alapiskolában az állást egv-két év múlva. Hogy lesz-e erőm akkor változtatni? Most úgy vélem, igen. Megszokom az újat, könnyen alkalmazkodó típus vagyok. Az orosz? Hát, német tanfolyamra járok, az az érzésem rövid időn belül erre lesz szükségem. A kisdiákok egyébként szeretnek. "Pani učiteťka" — kiabálnak rám, és a túloldalról is átszaladnak. Úgy élünk itt, mint a korunkbéli fiatalok általában. Gyerek nincs, berendezkedve sem vagyunk teljesen, ami van, az sem fényűző, láthatja. Jól meg-S;ondoljuk, mire adjuk ki a koronát. Küönösen most. A férjem éppen a napokban lett munkanélküli. Nagyobb közösséghez nem tartozunk, négyen-öten járunk össze: beszélfetni, vitatkozni, politizálgatni. "Efemások" vagyunk. Ez áll hozzánk a legközelebb. A férjem építész, de inkább könyvmoly. Olvas, jegyzetel. A Szathmári kötet aláhúzásai, bejegyzései is valószínűleg tőle származnak. Egyébként nem véletlenül járja az antikváriumokat. Szerdahelyi mintára Galántán szeretne nyitni egyet. ígéretet kapott, hogy támogatják. Hát ennyi. A látogatás, a beszélgetés végén megegyezünk, hogy a kötet az enyém marad. Ám ha mégis megunnám egyszer, és meg szeretnék tőle válni, — és feltéve, ha akkorra kinyit Dohányos Tivadar antikváriuma Galántán — ott adom majd el. Ha átveszi. Ha pedig valaki el szeretné olvasni — közkönyvtárainkban valószínűleg megtalálja. Nyolcvanban adta ki legutóbb a Magvető. GÖRFÖL JENŐ Tisztelt szerkesztőség! Mellékelt írásomat egy hónappal ezelőtt megküldtem az Uj Szó szerkesztőségének. Ennek ellenére a mai napig nem jelentették meg. Mivel érzésem szerint e néhány papírra vetett sorommal hozzájárulhatok egy, a szlovákiai eseményeket és a közvéleményt nagymértékben befolyásoló személyiség hiteles képének kialakításához, Önökkel is ismertetem gondolataimat, bízva leközlésük reményében. (1991. április 18.) (Volt) Miniszterelnökünk 1991. február 6.-án Rimaszombatba látogatott. Itt tartózkodása alkalmával válaszolt Batta Istvánnak, a Szövetségi Gyűlés képviselőjének kérdésére. Képviselőnk a beszélgetést a Gömöri Hírlap 1991. március 13-i számában ismertette. Kormányfőnk válaszában egy minket közvetlenül érintő nagyon érdekes részletre bukkantam. Mečiar miniszterelnök úr arról is szólt, hogy jelentős külföldi felajánlás érkezett a szlovákiai magyar iskolák részére. Ennek elfogadásával nemzeti kisebbségünk iskolai berendezésükkel a századvég világszínvonalán állhatnának. Ezt a felajánlást el kellett utasítania. Hasonlattal élt: "Ha egy anyának két fia van és az egyiknek többet nyújt, mint a másiknak, a másikban azonnal ellenséges indulatok gyúlnak: növekedne a nemzetiségek közötti feszültség". Az ilyen nemes érzelmekről tanúskodó válasz nagyon kellemesen hangzik a fülnek. Megható miniszterelnökünk szülői gyengédségű gondoskodása "gyermekeiről", hisz már szinte anyai szívtől vezéreltetve nem tud különbséget tenni közöttünk. Amennyiben azonban nem siklunk el felületesen a sorok felett, észre vehetjük, hogy ez a hasonlat kissé sántít. Ugyanis ebben az esetben nem az édesanya nyújtana többet az egyik fiának, hanem a családon kívülálló idegen személyek támogatnák a testvérek egyikét. Ilyen körülmények között a jó édesanya legfeljebb azt mondja: Édes fiam, juttass valamit az adományokból a testvéreidnek is! Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy Mečiar úr ugyanígy járt volna-e el, amennyiben a szlovák iskolarendszer részére érkezett volna jelentős külföldi felajánlás. Nem arra vall politikai tevékenységének néhány mozzanata. Úgy tűnik, mintha elvesztette volna az egyenlő mércével való mérés képességét a Szlovák TV magyar adása idejének csökkentésével. Talán nem tűnt fel neki az égbekiáltó aránytalanság nemzetiségünk arányszáma és a TV magyar nyelvű adásának ideje között? Esetleg azt gondolja, a magyar lakosság csak ilyen csekély mértékben járul hozzá a TV fenntartásához? Batta István a tárgyban feltett kérdésére adott válaszában eléggé naiv módon gazdasági okokra hivatkozik, ami egyáltalán nem helytálló magyarázat. A nemzetiségi adásidő csökkentésével ugyanis nem csökkent az összadásidő, mivel a magyar nyelvű adástól elvont időt szlovák nyelvű műsorral töltötték ki. A rehabilitációs törvény körül kialakult vitában is mintha cserben hagyta volna szülői ösztöne. A Szlovák TV- ben elhangzott beszéde nem tanúskodott abszolút pártatlanságról. Az "édesanya egyik gyermekét" még 1948 februárja előtt érték igen súlyos sérelmek, ami kormányfőnknek -az előbb említett beszéde alapján ítélve — nem okozott különösebb fájdalmat. Mondanivalójának nyilvánvaló célja a "magyar veszély*', a "magyar mumus" felemlegetésével ez volt: olyan közhangulatot kialakítani, amely lehetetlenné teszi az eredeti törvénytervezet módosítását képviselőink jpvaslatai alapján. Nem érthetünk egyet miniszterelnökünk nyilatkozatával a földtörvénytervezettel kapcsolatban sem, amely március 11-én jelent meg a Smena napilapban. Itt is nyilvánvaló a hangulatkeltés szándéka a nemzetiségek ellen, mintegy sugallva a nem teljesen azonos szempontok szerint történő elbírálás szükségességét minden igazságtalan megrövidítés esetében. Talán most sem fog Mečiar úr szülői szeretettől túltengő, meleg szíve egyforma felháborodásával reagálni a jogtiprás minden esetére, tekintet nélkül a szenvedő alany anyanyelvére? EGYÜD LÁSZLÓ A HÉT 7
