A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
MINERVA után azt a papírszalagot, amelyet egy kiselejtezett vekkeróra rugós mechanizmusa mozgatott... A papírszalaghoz képest az inga furcsa módon keresztirányban mozgott! Ilyen módon egy "fávmondat" úgy rajzolódott ki a papíron, mint valami szívritmusgörbe, amelyen minden villamos jel egy-egy szívdobbanás. Amikor ugyanis a mágnes magához vonzotta az ingát, apró »tüske« jelent meg a papíron. Ezeknek a jeleknek a sora azokat a kódszámokat rögzítette, amelyekkel meg lehetett fejteni az üzenetet. Az adókészüléket még bonyolultabban tervezte meg a feltaláló. Talán a könyvnyomtatásra gondolt, ahol a különálló betűkből szedik a könyveket. Morse az egyes számjegyeknek megfelelően apró fahasábokat rakott sorban egymás mellé, és minden blokkon annyi kiugró bordázatot alakított ki, amennyi villamos jelre szüksége volt egy-egy számjegy közvetítéséhez. Az egészet azután kézi hajtással húzta át egy billegős érintkező alatt, így mindig a dudorok számának megfelelően zárult az áramkör." így festett tehát a festő-feltaláló első berendezése, amely - talán hihetetlenül hangzik, de így igaz — működött is. Csak az volt a baj, hogy 40 lábnál messzebbre nem nagyon lehetett vele üzenni, oda meg eljut az emberi kiáltás is, lévén szó 12 méterről. Egy érzékeny jelfogóra lett volna szükség, egy olyan szerkezetre, amely a gyenge elektromos áramot is regisztrálja. Még jó, hogy Amerikában nemcsak autodidakta feltalálók, hanem szakképzett és tehetséges fizikusok is akadtak, jelesül egy Joseph Henry nevezetű úr (akiről talán a középiskolát végzett olvasó is hallott valamelyik fizikaórán). Neki volt egy olyan készüléke, amelynek a lelke egy elektromágnes volt. Ha villanyáram futott át a tekercsen, az elektromágnes magához rántott egy emelőkart, amelynek a másik vége ilyenkor egy újabb áramkört létesített két higannyal töltött csésze segítségével, s a jel felerősödve haladhatott tovább. Ilymódon már tíz mérföldnyi távolságra is továbbítani lehetett az üzenetet, de több mint 8 esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Washington és Baltimore között megépüljön Morse elképzelései alapján a távíróvonal. Persze nemcsak a műszaki jellegű problémákat kellett megoldani, hanem a betűk és a számok egyszerű és áttekinthető kódolását is. Morse felismerte, hogy két jel, egy pont és egy vessző kombinációjával megvalósítható a dolog. így született meg a róla elnevezett ábécé. Ha jól meggondolom, tulajdonképpen ez az ábécé volt Morse valóban eredeti találmánya, hiszen a műszaki eszközök kialakításában és tökéletesítésében mindig szüksége volt valakinek a tanácsára, ötletére. Az utókort persze az efféle részletek már alig izgatják különösebben, s hajlamos arra, hogy elfelejtse Alfred Vail és a többiek nevét, akik nélkül bizony Samuel Morse-nek sem sikerült volna halhatatlanná válnia. (Mellesleg a festészet egyre kevésbé izgatta, szinte megszállotja lett a hírközlésnek, s amikor 1838-ban ismét Franciaországba hajózott, már Morse ingás távírója nem a képzőművészet miatt ment oda, hanem azért, hogy pénzzé tegye a találmányát. Nem járt sikerrel, neki is azt kellett hallania, mint 30 évvel korábban Sömmeringnek, hogy Franciaországban egész jól megvannak Chappe mérnök optikai hírközlő rendszerével, az effajta elektromos bugyutaságok nem érdeklik őket. Milyen az élet! Még két évtized sem telik el, és már senki sem tudja Franciaországban ki volt Chappe, s mi a jófenét is szolgáltak azok az épületek, amelyekben csak a denevérek tanyáznak. No de ez egy másik történet, Morse boszszankodva és kiábrándulva érkezik haza álmai városából.) Morse tökéletesített berendezése igen egyszerű. "Az adás - olvashatjuk a A hírközlés regénye c. könyvben - kis kézikapcsoló segítségével történik, amelynek egyik végén fogantyú van. Ha ezt lenyomjuk, a kapcsoló karján levő fémcsúcs érintkezik az alatta levő csúccsal, és zárja a villamos áramkört. Ha a fogantyút elengedjük, a kart egy rugó visszahúzza, és az áram megszakad. A vezeték másik végén van az írókészülék, amelynek legfontosabb része egy óramű. Ez egyenletes sebességgel mozgat egy papírszalagot egy kis forgó kerék előtt, amely forgás közben állandóan festéket vesz fel egy edényből. Ha az adó oldalán zárjuk az áramkört, a vételi oldalon az áram egy elektromágnesen halad át, amely ilyenkor magához húz egy kis emelőkart. Ennek az emelőnek a másik vége ebben a pillanatban feljebb emeli az irókereket, és hozzányomja a papírszalaghoz..." Manapság kissé módosítva használják a készüléket. Nyugalmi állapotban halad rajta át az áram, amit a továbbított jelek szakítanak meg. Ez azért előnyös, mert az esetleges áramkimaradást egy hosszú vonal jelzi a papíron. Bár Morse eredetileg nem gondolt rá, de a jeleket lekopogó távírászoknak feltűnt, hogy hallás útján is jól meg lehet jegyezni az egyes betűket. Ezt később a rádiózásban hasznosították. (E sorok írója is büszkén elmondhatja magáról, hogy angyalbőrben járván-kelvén egészen tűrhetően morzézott...) Morse találmányát a múlt század második felében továbbfejlesztették, új berendezésekkel egészítették ki, s a rádiózás elterjedéséig a legfontosabb hírközlő rendszernek számított. Ma sem merült teljesen feledésbe, de alkalmazási köre eléggé beszűkült. A Morse-ábécét viszont minden hajóinasnak és katonai távírásznak még ma is ismernie kell. Tulajdonképpen ennyit szerettem volna elmondani S. F. B. Morse-ról, aki 200 esztendeje látta meg a napvilágot. LACZA TIHAMÉR A HÉT 21
