A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
ÉGTÁJAK Z. Németh István HegeH az égen Nem volt neve annak a napnak, mint ahogy színe, illata sem. Talán nem is huszonnégy óráig tartott, hiszen míg előtte egészen biztosan vasárnap volt, utána szigorúan csütörtök következett. A nagyvilág szót sem ejtett róla, így a városi kisember egy ideig értetlenül forgatta a naptárt, majd megvonta a vállát. Végülis ezen a héten két napból állt a munkaidő... Az a nap egyszerűen csak az én számomra létezett. Talán nem én vagyok az első, aki ilyen élményben részesül, s biztosan nem is az utolsó. Véletlenül történt, ráadásul még nagyon hihetetlen is, éppen ezért semmi különösebb jelentősége nincs. Talán csak a tanulság. Vasárnap éjfélkor még a tévét néztem. Egy izgalmas jéghokit adtak, ez még a másnapi koránkelést is feledtette velem. Ám amikor a vigyázóan álló kis- és nagymutatóhoz odabicegett a másodpercmutató is, a szoba berendezése tejfehér köddé olvadt. Azt hittem elaludtam, ám amikor a fotel eltűnt alólam, jól hanyatt estem a semmibe, s ez meggyőzött arról, hogy nagyon is ébren vagyok. Szerencsére az ember ilyenkor nem tud megijedni, annyira meglepődik. Az a lény nem messze, fölöttem lebegett, kezével és lábával olyan mozdulatokat téve, mintha vízben úszkálna. Először görcsösen koncentrált arra, amit csinál, majd kis idő múlva arra is volt bátorsága, hogy körülnézzen. Mindezt nagyon óvatosan tette, így egy kis idő eltelt, míg engem is észrevett. Én persze előnyben voltam vele szemben. Volt időm megfigyelni. Meg kellett várnom, míg ő is megteszi ugyanezt. Félénken lejjebb ereszkedett. Teljesen emberi formája volt, csak a szemei voltak izzó narancssárgák. — Mama Imamalma! - mondta és kétszer körberepült. — Neked nincs neved? — De van - feleltem zavarodottan és bemutatkoztam. — Te ki vagy és honnan jöttél? — Gondoltam, hogy ilyen prózai kérdésekkel kezded. Ha igazán gavallér vagy, akkor a szépségemről is ejtesz pár szót. Erre nem tudtam mit mondani, s a nyakam is fájt már. Lassan lebillegett mellém. — Amikor legutóbb erre jártam, még dicsőítő verseket is írtak hozzám. Kőbe vésték az arcomat, temp-16 A HÉT lomokat emeltek tiszteletemre. Imádtak. Te meg csak meg sem hajolsz.- Nézd, semmi okom sincs rá, hogy imádjalak, különben is a Földön gyakran változnak a szokások. Te talán valamelyik másik égitestről pottyantál ide? Fájt, ahogy rámnézett. A tejfehér ködben amúgy is meglehetősen kevés volt az oxigén. Tüdőm őrülten dolgozott, míg ő könnyedén ide-oda lépdelt. Azt hittem, táncol. Aztán hozzám lépett.- Csak nem gondolod, hogy ezen a nevetséges sárgolyón születtem?! Egy ilyen beteg, nyomorult társadalomban? Mi sokkal közelebb vagyunk a Fényhez. Mi tudunk élni. Nem tudtam hirtelen, hogy az emberiséget védjem-e, vagy elismerésemet fejezzem ki irántuk, de minden szót belémfojtott csodás éneke: "ó, Mamma Imamalma, ki az ég csónakén jöttél, s a csillagok illata árad lépteid nyomán, álld meg a mi népünk, ó Mamma Imamalma..." És kacagott.- Látod, ilyen dalokat írtak hozzám akkor. Te erre sem vagy képes. Nem ajánlasz fel drágaköveket, aranyat, ezüstöt, díszes ruhákat. De még csak emberáldozatot sem.- Egy szál virág sincs most kéznél - mentegetőztem. - Meg aztán nem is vagyok én dúsgazdag törzsfőnök. Ez itt nem a maya birodalom, kedves kisasszony. S ha látnám, hogy most hol vagyok, egy pohár vörösbor mellett elbeszélgethetnénk...- Egy istennővel így beszélni - sikoltott fel és izgalmában el-elrugaszkodott a földről. - Példátlan! Példátlan! A fehér köd színe szürkére váltott át, s egyre fojtóbb kezdett lenni. Égő szemeivel kíváncsian fürkészte az arcomat, bár én nem árultam el egy arcvonással se, mi a problémám.- Most meg is fojthattam volna! — mondta, s érezhetően enyhült a szorítás.- Mi hasznod lett volna belőle? — kérdeztem. — Túl könnyű bosszú lett volna azért, mert már nem istennőként fogadunk, s nem borulunk le előtted. Azok az idők végérvényesen elmúltak. Egy zöld könnycsepp gördült ki a szeméből.- Ma már nem nézi az emberiség isteneknek a magadfajtákat. Sőt, amilyen kis agresszív, még tüzet is nyithat űrhajódra. Veled ez nem történt meg? Csóválta a fejét és szomorúan lebegett. Néha rámnézett, de a narancssárga szemekből nem tudtam semmit kiolvasni.- Nekem nincs szükségem űrhajóra, ahhoz, hogy közlekedjek. - mondta. - Mi már egészen másutt tartunk. Majd hirtelen mellém ereszkedett és átkarolt. Mintha villám csapott volna meg. Édeskésen keserű illata volt áttetsző ruhájának és hajának.- Legalább egy verset! - könyörgött. - Egy induri-pindurit, jó? Lehet szabadvers is, akármilyen értelmetlen... Csak legyen benne a csillagok illata... meg hogy lépteim nyomán... S az ég csónakét ki ne felejtsd! Megvontam a vállam.- Éppenséggel lehetne róla szó... Csak az ihlet... Tudod, az nem megy olyan könnyen. Csak úgy érezni a csillagok illatát... Kérdően nézett rám.- S még az ég csónaka is ringott velem... Hirtelen fény gyúlt a szemében és lassan ledobta a ruháit. Elkezdte kigombolni az ingem.- Ó, Mamma Imamalma, határozott bizsergést érzek. Meg vagyok ihletődve. Most kéne egy papír és egy ceruza... Több beszédre nem hagyott időt. Az ég minden csillagát megmutatta. Másnap, amikor felébredtem a fűben, csütörtök volt. Egy csomó óvodás el sem tudta képzelni, miért választottam pont az ő játszóterüket az olvasásra. Az emberek fém aktatáskájukat lóbálva, kalapjukat mélyen a szemükbe húzva rótták a poros, piszkos utcákat unott munkahelyük felé. Az égen bíborvörös és narancssárga színben úszó hegek mutatták, hogy az idegen világok néha nálunk is felkarcolják a felhők hasát. Nem volt neve a napnak, mint ahogy színe, illata sem. Csak a szél dúdolt állandóan egy dallamot: "Ó, Mamma Imamalma, ki az ég csónakén jöttél, s a csillagok illata árad lépteid nyomán..." Útközben négyszer-ötször hátrafordultam ugyan, de addigra mindig abbahagyta.
