A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-03 / 18. szám
GONDOLKODÓ iteknek inkább nem adjuk meg az őket megillető jogokat. A kérdéskörbe azután, az esetleges áttekinthetőség elkerülése és egyéb tisztázatlan szándékok elkendőzése végett, általában számos félvagy dezinformációt, taktikai vagy éppen stratégiai elterelő manővert kapcsolnak be. Ez számomra egy dolgot bizonyít: valakik el akarják kerülni a problémával való nyílt és tisztességes szembenézést. E mögött az igyekezet mögött általában csúnya politikai szándékok húzódnak meg, amelyek a kisebbségi problémát is egyszerűen politikai eszköznek tartják céljaik eléréséhez. Ilyen jellemző vonás a magyarországi szlovákokra és az ottani állítólagos iszonyatos aszszimilációra való állandó és hazug hivatkozás. Mi tudjuk, milyen ott a helyzet, azt is, hogy e téren a Magyar Köztársaságban is akad tennivaló; azt is tudjuk viszont, hogy azok a számok, amelyekkel a szélsőséges szlovák sajtó olyan gyakran operál, a valóságban mennyire légből kapottak és dokumentálhatóan soha nem voltak igazak. Teljesen nyilvánvaló, hogy az egész kérdéskör ilyetén megfogalmazása csak egy politikai adu megragadását szolgálja, s ez számunkra teljességgel elfogadhatatlan, mivel a túszok szerepébe taszít minket és az egyéb politikai célok eléréséhez a mi bőrünk a segédeszköz. Ez amellett, hogy mélyen erkölcstelen hozzáállás, egyben nevetségesen afrikai is (annak is a múlt századi, korunkban már ott is tovább tartanak), ráadásul teljességgel hatástalan, csak csődtömeget termel. Meg vagyok győződve arról, hogy tisztátlan alkukba soha nem volt (lett volna) szabad belemenni, nem szabad napjainkban sem. Ennél a momentumnál hadd utaljak Balogh Edgár tapasztalatára; a hetvenes években közismert volt az a mondása a külföld, elsősorban Magyarország felé: ne lőjetek olyan repülőgépre, amelyen több, mint két millió túsz van. S hadd emlékeztessek pár év előtti televíziós "gyónására", még a Ceausescu-diktatúra idején, amikor tevékenységével számot vetve teljesen sikertelennek minősítette a fenti "stratégiát". CSÁKY PÁL (Befejező része a következő számban) FOTÓ: GYÖKERES GY. nemzedék zöme aligha állna meg azzal a döbbenettel, amiként annakidején én álltam. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ismeri a keresztrefeszítés történetét. Azt hiszem, a Biblia ismeretének hiánya — túl az erkölcsi kérdéseken — nemzedékeket fosztott meg attól, hogy — elsősorban — a képzőművészet klasszikus alkotásait élvezni és értelmezni tudja. Amikor 1959-ben C. P. Snow előadása elhangzott a "két kultúráról", nyilván egy pillanatig sem gondolt arra az író-filozófus, hogy a humán ágazaton belül lehetséges — mesterségesen — előidézni olyan méretű szakadást, amely e kultúrkör egyik meghatározóját — a keresztény kultúrkört — kiiktatja egy másik ideológiai irányzat térhódítása miatt. S mégis megtörtént; megtörténhetett. Ha annakidején Snow úgy látta, hogy a "két kultúra" a humán és a természettudományos műveltség között, már-már lehetetlen a párbeszéd, az értelmes kommunikáció — ha az egyiken belül szakadást idéztek elő, vagy inkább: kierőszakoltak —, akkor milyen helyzet következhet be? A mi sajátos szlovákiai magyar térfelünkön ezt a szakadást még egyéb részterületek is mélyítik. Például a mi iskoláinkban több mint négy évtizede nem tanítják a magyar nemzeti történelmet. Ahogy az egész nevelési rendszerből kiiktatták a keresztény kultúrát, a nemzetiségi iskolákból hasonló elvek alapján operálták ki a magyar történelem oktatását a fő döntéshozók. Az általános kelet-közép-európai elbutulás mellett, vagy azzal párhuzamosan, ezzel a módszerrel a valahová tartozás ösztönökbe ivódott részecskéit lúgozták ki folyamatosan a felnövekvő szlovákiai magyar ifjúság tudatából nemzedékeken keresztül. A tudati semlegesség vagy semlegesülés első következménye az önfeladás, az identitásvesztés, majd a fokozatos beolvadás. A közel öt évtizedes kiesések súlyát, terheit mostanában tudjuk valós nagyságukban érzékelni, s nem csak a humán szférában. A Snow által oly nagyon hiányolt párbeszéd a mi szűkebb régiónkban oly mértékben egyszerűsödött le, hogy saját történelmünkről sem válthatunk szót, mert hiányoznak hozzá az alapismeretek. Ami mégis átszüremlett a tudatban, bármily szűk mértékben is, az az irodalomtörténet csatornarendszerén át jutott oda. így aztán, ha egy képzőművészeti alkotás alatt a mai tizen-vagy huszonéves mondjuk azt olvassa, hogy Dózsa, akkor azért valamivel több ismeretanyag jut a felszínre, mint az ágakat növesztő keresztfa láttán. Ám még ha így is van, elegendő-e ez, ennyi egy holnapi, holnaputáni közösség számára? Bevallom, én kevésnek találom. Amiként Snow fogalmazta meg "szellemi és erkölcsi egészségünk szempontjából" ezeket a hiányokat — a párbeszéd folytathatósága végett — mihamarabb pótolni kéne. Csakhogy ma újra és ismét az a kérdés, hogy e hiányok pótlására megkapjuk-é a jogi garanciákat; hogy ama keresztfa ágakat-leveleket bonthat-é abban a belső térben, amelyből a közösségi összatartozás mindenkori reménysége táplálkozik?! GÁL SÁNDOR A HÉT 5
