A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-26 / 17. szám
Mit aharsz, Cséma doh ? Egy esztendő elmúltával, 1991. április 27-28-án ismét közgyűlést tart a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége. Nehéz lenne eldönteni, vajon tényleg szükség volt-e rá, s ha már így adódott, tud-e, akar-e ez a sereglés gyökeresen változtatni a Csemadok korábban bevált vagy megszokott munkastílusán. Amint azt a járási konferenciákon elhangzott felszólalások is jelezték, a Csemadok berkeiben igen erősen polarizálódtak a nézetek a szövetség jövőjét illetően. Némelyek még mindig úgy vélekednek, hogy a Csemadoknak aktívan be kell kapcsolódnia a napi politikai csatározásokba, mert politikai mozgalmaink nem képesek maradéktalanul és minden szinten ellátni a csehszlovákiai magyarság érdekképviseletét. Mások - ők jóval többen vannak - ezt ma már nem tartják szükségesnek, mert egyrészt sokkal pozitívabban ítélik meg politikai mozgalmaink tevékenységét, másrészt új feladatokat is látni vélnek a Csemadok számára, amelyeket egy politikai szervezet aligha lenne képes elvégezni. Az egészséges vitákra és a véleménycserékre szükség van, hiszen ezekből új ötletek és elképzelések születhetnek, ösztönzőleg hathatnak mind a Csemadok munkájára, mind szerkezeti átalakulására. Mert azt látni kell, hogy a szövetség eddegi szerkezeti felépítése nem a legszerencsésebb. A rendszerváltás jóvoltából megindult társadalmi mozgás nem hagyta érintetlenül a csehszlovákiai magyarságot sem. Különböző szakmai társaságok és érdekszövetségek alakultak az utóbbi hónapokban, ezek közül jó néhány olyan tevékenységet kíván folytatni, amely összhangban áll a Csemadok célkitűzéseivel, tehát elvileg semmi akadálya, hogy a Csemadokkal közösen vagy éppen a Csemadok égisze alatt, de szuverén csopotrosulásként végezze munkáját. A szakmai társaságok egyrészt a tevékenység színvonalának emelésére törekednek, másrészt az amatőrizmustól el kívánnak jutni a professzionalizálódáshoz. Nem titok, hogy a társaságok és a Csemadok viszonyáról még ma is folynak a viták, innen is, onnan is érkeznek jogos bírálatok. A társaságok képviselői attól tartanak, hogy a Csemadok központi apparátusa korlátozni akarja a társaságok mozgásterét, a Csemadok vezetői viszont nem szeretnék, ha a társaságok csupán fejőstehénnek néznék az OV-t, a sok munkát igénylő szervezésben viszont teljesen magára hagynák. Egyre konkrétabb formát ölt az az elképzelés, hogy a Csemadok OV apparátusának mindenekelőtt koordináló és menedzselő szerepet kell vállalnia, ehhez a korábbinál kisebb létszámú, de ütőképesebb gárdát kell kialakítania. Sajnos az állami támogatás összege az elmúlt évekhez viszonyítva abszolút értékben is csökkent, s ez a rohamosan növekedő infláció miatt a valóságosnál is kevesebb pénzt jelent. Új anyagi források és természetesen új munkamódszerek után kell nézni. Sokan úgy vélik, hogy a tagdíjak összegének az emelése is időszerűvé vált, de ez óhatatlanul a taglétszám apadásának a kockázatát is magában rejti, tehát nem látszik megoldásnak. Hiba volna az is, ha a Csemadok-munkát elvonatkoztatnánk a mindennapok valóságától, ha nem vennénk tekintetbe a rendszerváltás kínálta új lehetőségeket az egyik oldalon, és az egyre növekvő társadalmi feszültségeket a másik oldalon. Noha az új hatalom is igényt tart arra, hogy direktív módszerekhez is folyamodjon és beleszólhasson a demokratikusan választott önkormányzatok dolgaiba, mégis kénytelen ezeknek a testületeknek nagyobb mozgásteret biztosítani, kivált akkor, ha azok azt maguk is követelik. A települések önkormányzati képviselői felelőséggel tartoznak választóiknak, őket viszont csakis egy egészségesen működő civil társadalomban lehet igazából aktivizálni, jogaikra és lehetőségeikre rádöbbenteni. Ennek a civil társadalomnak a kialakításában viszont fontos szerepet játszhat a Csemadok, pontosabban a Csemadok alapszervezetei. Véleményem szerint már nemcsak a helyi kultúrát kell a Csemadoknak szerveznie, hanem a társasági életet is. Az a szervező erő, amely a Csemadokban az évtizedek során koncentrálódott, most jól kamatoztatható lenne a különböző gazdasági vállalkozások megszervezéséhez és elindításához is. Mert azt látni kell, hogy az állam, ha hagyják, továbbra is beleszól a helyi ügyekbe, de új munkahelyeket nemigen fog tudni teremteni; ezt maguknak a vállalkozóknak kell megcselekedniük, s ezzel védekezhetnek is a hatalom nyomása ellen. A Csemadok jóvoltából is prosperáló vállalkozásokból bizonyos összegek visszaáramolhatnának az alapszervezetek kasszájába, s ebből a pénzből finanszírozni lehetne a nyereséget nem hozó kulturális rendezvényeket is. Tudom én jól, hogy ez így nagyon idealista elképzelés, a gyakorlatban sokkal bonyolultabban mennek a dolgok, s nemcsak idő kell a megvalósításukhoz, hanem rátermett emberek is. Nagyon sok emberben megvan a jószándék és a közösség szolgálatának az igénye is, de nem mindenkinek vannak olyan adottságai, hogy a szép elképzeléseket a gyakorlatba is át tudja ültetni. Az új helyzet újfajta látásmódot is igényel. Az embereknek az alapoktól kell kezdeniük a tanulást, az önművelést, mert a régi rendszer nem tanította meg a szükséges ismereteket. Az alapszervezeteknek fel kell ismerniük, hogy ezen a téeren is nagyon sokat tehetnek. Bizonyos esetekben szükség lesz az összefogásra, az erők koncentrációjára, ehhez kell a járási választmányok és a régiók szorosabb együttműködése, s ezen a ponton beléphetnek a folyamatba a szakmai társaságok is. Végeredményben a Csemadok vertikális és horizontális szerkezetében minden csoportosulás megtalálhatja a maga helyét, legyen szó alapszervezetről, gazdakörről, amatőr színjátszókról, profi zenészekről, Néprajzi Társaságokról vagy Folklórunióról. Ha a működőképes civil társadalom kialakítása lesz a Csemadok elsőrendű feladata, akkor fölöslegessé válnak az olyan meddő eszmefuttatások is, hogy hogyan lehente megakadályozni egyik vagy mások politikai mozgalom térnyerését a Csemadokban. Véleményem szerint nem a politikai mozgalmaknak kell garantálniuk a Csemadok pártsemlegességét, mert ez csak újabb káderezést eredményezne; a szövetség önmaga legyen a garancia arra, hogy soraiban mindenkinek, pártállásától függetlenül helye van, ha a csehszlovákiai magyarságot kívánja szolgálni. LACZA TIHAMÉR
