A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-11 / 2. szám
Szépemlékű lóvilág Mentünk át az egyik háromszéki falun, s egy, az anyja mellé pányvázott pár napos kiscsikó, mikor az út szélén várakozó luxuskocsit megelőzték, ficánkolva kirúgott vetélytársa irányába. Apró gyermekkorom idejének egy részét lovak s egyéb háziállatok között töltöttem, sőt, anyám sopánkodó hangját most is hallom, amint apámat korholja: meglátod, baj lesz, egyszer összetapodják a kölyköt azok a lovak. Az istálló tele volt házinyúllal, mi pedig a lovak hasa alá is bemászkáltunk utánuk. Soha nem bántottak, még a rakoncátlan, idegen érkeztekor remegő inú Fekete sem, amelyik anyám unokaöccsét egyszer vetőgépestől borította be a Kispatakba, egyikről a bőrt, másikról a festéket horzsoló roncsolásokkal. A Fekete nemcsak kinn a szabadban, az istállóban is lehajtotta a fejét, ha kezemmel a sörényébe markoltam, óvatosan, egyetlen lendülettel segített föl a hátára. Volt, amikor kibogoztam a kötőféket, s kedveskedő paskolásokkal biztattam, hogy forduljon ki az istállóból az udvarra, a Fekete értette a parancsot, de az istállóajtó alacsony keretpereme lehúzott a hátáról, s a küszöb mellé pottyantam. A ló megfordult, s hosszan nézett, hogy mit is művel ez az oktondi gyerek.' Kedves emlékeim kötődnek a lovakhoz. A Bodoki tető alatti legelőkön hajkurásztuk őket, mikor néhány hétre, a kapálástól aratásig apám kicsapatta oda. Nyereg nélkül, a szőrén ültük meg, s egy-egy ilyen kirándulás után egy hétig feltört üleppel úgy járkáltunk, mintha becsináltunk volna a nadrágba. A ló a leggyakoribb beszédtéma közé tartozott otthon, napi foglalatosságaink zöme hozzájuk kötődött. Fogd ki, fogd be, keféld fényesre a szőrük, itasd meg, adj enniük... Akkor, a harmincas évek végén s a negyvenes elején legalább egy tehén is bólogatott bamba adakozó szomorúsággal felénk, ha beléptünk az istállóba. Tökéletes munkamegosztás volt, ő adta a habzó tejet, a lovak meg végezték helyette is, a szívós és kemény, az állatnak való férfias munkát. Apám a bécsi döntés pillanatában otthon rostokolt. Holmi pénzekért hazaengedték a munkaszolgálatról — ezt a szomorú szót a zsidókra szokták érteni a magyar nyelvterületen, holott az erdélyi elhurcolt magyaroknak sem volt az övéiknél különb sorsuk a háború előtt és után —; szóval az őrsparancsnok elnézett az apám feje fölött, ha ezért az elnézésért a járandóságot megkapta. Az udvaron kívül nem is mutatkozott sokat, hátul az istállóban a lovak, vagy a cséplőgép meg a gőzkazán körül matatott. A negyvenes évek elején aztán tőlünk a lovakat vitték munkaszolgálatra. A férfiakat máshonnét. A Fekete és a Sárga valahol Kászon vizénél segítkezett a hadállások kiépítésénél. A Sárga volt a keményebb, csöndesebb, s valljam be, a butább ló. Úgy tűnt. De érdekes módon, a munkaszolgálat felmondásában sokkal leleményesebb volt, mint az eleven, ficánkoló természetű Fekete. Kétszer is megszökött a Kászonokból, éjnek idején vágtatott haza. Hány kilométerre is? Harmincöt — negyvenre? Bejöttek az oroszok. Anyám, amíg apám a pincében rejtőzködött, keresztszüleim kertje végében rejtegette egy szilvafához pányvázva a hadiszökevény Sárgát. Oda hordta hátra a vizet, jól emlékszem, még cukorrépát és takarmányrépát is vitt neki. Az utcán sokezer orosz katona hömpölygött végig, s úgy látszik szétnéztek a kertek végében is, mert egyszercsak az egyik vitéz kivezette a Sárgát az útra, s kötőféknél fogva vitte magával a hadifoglyot. Anyám kirohant, kiráncigálta a kötőféket a szovjet katona kezéből. Sikított, ordított. Az orosz döbbenten állt, s hagyta. Néhány nap múltán marconább kinézésű vitézek csak elvezették. Hetek múlva tántorgott vissza, félig agyonverve. Harmadszor úgy elvitték, hogy a háború csendesedtével, Sepsin fedezték fel. Megrokkanva húzott egy stráfszekeret. Hát így a lovakkal. A sztálinvásár után, az aszály szorításában apám lemondott a lótartásról. Gondolta, hogy ha teheneket tart, ennivaló is kerül, s az irdatlan mennyiségű fafuvarozást is csökkentik valamelyest. Hát tévedett. A lóreszortot a fuvarozásban a teheneknek kellett átvenniük. Az is megtörtént, hogy a borjú az erdőn esett ki a Bözsi nevű hasából. Szeretem a lovakat. Micsoda erő, a dudorodó izomkötegek micsoda nekifeszülés, mikor a rönkökkel megrakott, az úttalan erdei utakon jégsodorba zökkent terűt ki kell mozdítani! Párálló gőz csap fel csatakos testükről, a kaptatóknak biztatás nélkül is nekiiramodva gyorsítják föl a szekeret, szánt, hogy átlibbenhessenek a nehezén. Aztán a lovakról végképp le kellett mondani. A szocialista építés akadályozóinak minősítették, s az ismerősök "kiemelése", elhurcolása után a lovakra is kihúzták a cinkust. Egy-egy kehes, szomorú példány vonaglott a cigánykordék előtt. Mert jöttek, ugye a mindent tudó gépek... így aztán nem csodálom én, ha a háromszéki kiscsikó kirúg az anyja melletti biztonságos helyről a kiskocsi felé. Talán az okosabb, kedvesebb lóvilág visszarendeződése végett. Kirúg a kiscsikó s ebbe a rúgásba beleérzem a lónyomorító világ embertelenségeinek elutasítását is. Gyermekkoromban családi vagy egyéb ünnepek alkalmával a lovak is ünnepeltek. Fényesre kefélt és csutakolt szőrükről lecsúszott a napfény. A sörényükbe kötött piros bojt s a csattogó, vastengelyű fonott kasos szekér saroglyájában bódítóan illatozik a sarjú. Cseresznyeéréskor Csernátonból Velencéig — nem tódítok — így hívják Felsőlemhényt —, szóval apám Velencéig is elhajtotta a lovakat. Külföldi utazásunk aztán ezzel be is fejeződött. (Én a hatvanas évekig nem jártam külföldön, s Bukarestbe is csak az ötvenes esztendőkben jutottam el.) Most nézem azt a háromszéki kiscsikót, s eszembe jut: vajon hány felpántlikázott és bokrétázott paripa indul majd kis falvainkból szomszédolni? Hisz még lehet nekünk is ünnepünk. Ez a decemberi fordulat talán a lovak számára hozott valami "emberibb" jövőt, s bennünket sem tehetnek, míg a világ, addig lóvá. SYLVESTER LAJOS A HÉT 17
