A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-04-05 / 14. szám

ÉLŐ MÚLT

A tatárjárás emlékezete

Ez év tavaszán emlékezünk a tatárjárás 750. szomorú évfordulójára. A több mint egy évig tartó tatárdúlás (1241-42) borzalmas pusztítást végzett az addig virágzó országban. Nyugaton a szörnyű hírek hatására az a vélemény terjedt el, ahogy egy bajor krónikás feljegyezte: "Magyarországot, mely 350 éve áll fenn, ez évben a tatárok megsemmisítették."

A számos korabeli leírásból az olasz származású Rogerius mester Siralmas éneke (latinul: Carmen miserabilis) emelkedik ki. Rogerius ár évvel a tatárdúlás előtt a pápai övét kíséretében került Magyarországra, és itt nagyváradi kanonok lett. Pártfogója, a pápai követ számára a tatárok kivonulása után Rómába írt hosszú levél formában, rit-Mondottam, hogy nagyszámú fegyveres vitézzel kiszállott Pest városából a király a tatárok ellen. Erre azok abbahagyták a faluk gyújtogatását, hamar egyesültek, s húzódtak vissza azon úton, melyen jöttek. Amint lassan-lassan szorítottak őket a magyarok, olyan mértékben vonultak vissza, mintha futni akarnának. Elértek végre a magyarok a Sajóhoz, mely Eger városától nem messze folydogál és a Tiszába torkollik. Átkeltek a folyó hídján, tábort ütvén megálltak, s őrséget vetettek a hídhoz éjjeli vigyázásra. A tatárok is az ingoványon való átkelés után letelepedtek a folyó környékén, a síkságon. Nagy volt a víz és körül az ingovány; ezért ingyen sem vélték

IV. Béla menekülése a tatárok elől. (Kálti Márk Képes Krónikájának illusztrációja)

mikus prózában, írásba foglalta személyes élményeit, fogságát, szökését, emberfeletti szenvedését és a másoktól szerzett értesüléseit. Nemcsak fontos emlékirat, de megbízható forrás is, melyből már a középkori történetírók is sokat merítettek. Először a múlt század hatvanas éveiben Szabó Károly, a kitűnő bibliográfus fordította le magyarra, maja 1939-ben a 700. évforduló előtt Mészöly Gedeon egy vékony füzetben önállóan is megjelentette. Mi, e neves műfordító ízes magyarsággal tolmácsolt könyvecskéjéből idézünk, annak ellenére, hogy azóta már Rogeriust többen is lefordították. Az alábbi rész, a mindent eldöntő Muhi csatát mondja el, a kortárs szemével nézve az eseményekre. - d

a magyarok, hogy bárki híd nélkül átkelhetne.

Ezalatt a király egyre buzdította övéit, hogy vitézül készüljenek a harcra, és osztogatta a zászlókat saját kezével a főembereknek. De a magyarok csak tréfára vették a dolgot, úgy elbízták magukat sokaságukban; különben a már imént fölsorolt okok miatt semmi kedvük nem volt a harcra. Még kívánták is magukban, hadd legyen vesztes a király, hogy, őket ezután jobban megbecsülje. Úgy gondolták, hogy ez a tatár veszedelem csak egyeseket ér vidékek szerint, nem mindenkit országul, amint tudtukra ilyen már több ízben esett Magyarországon.

Lám, a kunok is máskor hirtelen becsapták, elpusztították az ország valamely részét, s mire a magyarok összegyűltek, már hamar ki is takarodtak. így tettek némelykor a magyarok is Kunországgal. De bizony most a tatárok nagyobb dologra készülődtek.

Azt azonban megtették a magyarok, hogy minden éjjel ezer vitézt rendeltek ki a sereg őrizetére. De mi történt ezután? A tatárok a magyar seregtől jó messze gázlót találtak, egy éjtszaka mind átkeltek rajta, hajnalban körülvették a király egész seregét s úgy kezdték szórni rá a nyilat, mintha jégeső lett volna. A magyarokat nagyon hirtelen és készületlen érte a

támadás. Amint fegyvert fogtak és lóra kaptak, nem lelték a katonák vezéreiket, a vezérek katonáikat, s csak úgy magukat elhagyva mentek a harcba. Ugyanis olyan sűrűn eregették nyilaikat a tatárok, hogy majdnem árnyékba borították a küzdőket. Úgy röpködtek a levegőben a nyilak, mint a sáskák, cserebogarak raja. Nem is állhatták ki a nyiluk ütéseit a magyarok, hanem a tábor területére hátráltak. A király nem tudta rendbe állítani a hadat, s a magyarok csak összevissza, innen-onnan mentek az ütközetbe. A tatárok nyilazva nyomultak nekik szembe s visszakergették a támadó csapatrészeket a fősereg közé, úgyhogy azok ott a nagy hőség és szorosság miatt egészen ellankadtak. Nagy aggodalom fogta el a királyt és a kalocsai érseket, de ők sem tudták harcra bírni sem fenyegetéssel, sem szép szóval az embereket, kik már hajnaltól délig voltak abban a szorosságban.

Már-már úgy látszott, hogy egészen elerőtlenedtek, de Kálmán herceg, a király testvére, a maga embereivel, amennyit össze tudott a tolongásban szedni, a tábor egyik felén kemény harcot kezdett a tatárok ellen, s tartotta a viadalt majd egész nap. Remélte, hogy a sereg többi része majd segítségére megy, de bizony ebben csalatkozott. A tábor másik felén azok, akikről azt hitték, hogy harcra mennek ki, nem harcba mentek. A tatárok szánszándékkal kitértek ezek előtt s minden nyilazás nélkül utat hagytak nekik a maguk csapatai között. Ezt a rést fölhasználva, minél többen igyekeztek kifelé, annál szélesebb utat nyitottak számukra a tatárok. És ezek olyan csöndességben voltak, hogy ebben a nagy küzdelemben sem lárma, sem beszéd nem volt közöttük. A király azt hitte, hogy ütközni mennek csapatai, pedig menekülni'mentek. A tatárok pedig mozdulatlan várták a király dandárét. Mikor azonban már sokfelől út nyílt ennek a csapatnak is, a király a tatároktól ismeretlen maradva, kevesed magával az erdőknek vette magát.

Kálmán herceg a tábor másik felén hatolt ki és váltott lovakon nyargalt éjjel-nappal Pestnek. Nem az országúton, melyen a népség menekült, hanem járatlan utakon, lova fékét megeresztve sietett a Duna kelőjéhez. Ott a pesti polgárok hiába könyörögtek neki, hogy csak addig el ne hagyja őket, míg hitveseiket átszállítani hajókra tesznek szert; nem lehetett visszatartani, rábeszélni. Azt mondta: "Kiki gondoskodjék magáról!" Félt ugyanis, hogy üldözői utolérik; átkelt hat egyedül s elmenekült a Somogyságba Segesdre. A pesti polgárok hiába siettek családostul az átkeléssel: előbb rajtuk lettek a tatárok, s aki a Dunába nem fulladt, szablyán veszett.

Béla királynak a tatárokkal vívott szerencsétlen ütközete

14 A HÉT