A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-29 / 13. szám
ÉGTÁJAK Bohumil Hrabal NyülaH a zongorában Én nem táplálok nagy illúziókat önmagámról, mondta a jegyző úr, és folytatta útját azzal a különös járásával, amely szánalmat ébresztett az emberben. Mintha évekkel ezelőtt átment volna rajta a villamos, sorsára hagyva testét, hogy szedje össze magát, s kapjon lábra saját erejéből, ahogy tud, azokkal a csaknem kivétel nélkül összetört testrészeivel. A feje például annyira össze volt gyűrve, hogy ha az utat akarta látni maga előtt, hát egészen másfele kellett néznie. És közben iszonyúan ingott, jobbra, balra, jobbra, balra, mintha gólyalábakon lépkedne. A keze meg kötélháncs formájúra görbedt, és ahogy a kis vödröt vitte s benne a Szent József-forrás ásványvizét, hát az a kis vödör úgy lengett, mint a fuvaroslámpa, és ami víz volt benne, majd mind kilötyögtette hazafelé menet. Egyedül élt, és kész csoda volt, hogy fel tudott öltözni; csaknem teljes szór próbálta bemérni azt az egyetlen világító sugarat, amelyet aztán rászögezhetett a csobogó vízre. És kövér volt, meg verejtékezett, és az arcán roppant szenvedés tükröződött. És mégis magányosan élt, nem akart senkit, egyedül lakott egy kis villában, és bizonyára volt elég pénze, de senkit sem fogadott fel, így aztán egymaga kínlódott, és végeredményben még gyönyörűséget is talált ebben a kínlódásban, valamiféle diadal volt ez, és bizony nagy győzelem is volt, ha eljutott egészen a szövetkezeti boltig, hogy megvásárolja a tejet és kenyeret. Sportteljesítmény volt elbicegnie odáig, ahová el kellett vagy el akart jutni, nagy erkölcsi győzelem, és a jegyző úr nem is titkolta ezt, csodálta saját magát, és azt lehet mondani, már az ilyen kirándulás előkészületeinek is örült, sőt, célul tűzte ki, hogy valamiképp tökéletesítse útvonalát; kivált ha sütött a nap. Mert míg minkét óráig tartott neki, úgyhogy belátta, jobb hétfőn felöltözni, s aztán egész héten felöltözötten élni, mert különben alighogy felöltözik, lassan már vetkőzhet is, hogy aludni térjen. Ha vízért ment, az országútról a forráshoz letérve bonyolult manővereket kellett végrehajtania; mintha olyan autóval akarna megfordulni az ember, amelynek mind a négy kereke blokkolva van. Olyankor néhányszor visszahátrált, majd újra kilépett, újra hátrált, míg csak el nem találta az irányt, s akkor már csak az volt a fontos, hogy odataláljon a forráshoz, a szemével nyilván csak egyetlen irányban látott, s ráadásul mintha egy fekete álarc parányi résén nézett volna ki, úgyhogy a forrást csak akkor vette észre, miután már tizedszer, huszad16 A HÉT denki más örvendezett a napsütésnek, az öreg jegyző számára a nap maga volt a halál, minthogy annyira elvakította, hogy jóformán semmit sem látott, és állandóan árnyékolnia kellett a szemét, nehogy belelépjen egy gödörbe, az árokba. Ilyenkor gyakran megállt, magasan a feje fölé emelte a táskát vagy a vödröt, rettenetes látvány volt az a vödör és árnyékában az az örökösen csodálkozó arc, amely kereste és szinte tapogatta azt a helyet, ahonnan zengőn feltörne az a vékony fénycsík, a világosságnak az az egyetlen sugara, amely az arcából fakadt, mert az öreg jegyző csak a fél szemére látott. No de aztán az az öröm, amikor rájött, hogy lát, hogy a mélységes éjszakában egyszeriben megvilágította az utat a zseblámpa vékony fénysugarával, és kijelölte magának az irányt, és megint mehetett húsz-harminc métert, míg csak, noha sütött a nap, újra nagynagy sötétségben nem találta magát. És az öreg jegyző sohasem kívánta, hogy segítsenek neki, hogy valaki megfogja a karját és felajánlja segítségét, olyankor csak állt és utálkozva szuszogott, és olyan arcot vágott, hogy mindenki inkább otthagyta, s továbbment, semhogy azt a látszólag jelen sem levő, csaknem ütődött ábrázatot nézze, amelyen csodálkozó rémület és gyönyörűség tükröződött, hogy lám miféle sorssal van megverve, s mégsem adja meg magát, nem adja meg. Ugyanúgy járt a jegyző úr fűért is, ha sütött a nap, fölemelte a kosarat, hogy beárnyékolja szemét a nagy felületével, s lássa a füvet. És ugyanígy térdelt le, nem, ez nem is letérdelés volt, hanem összerogyás, mintha valami szemrehányás terítené le, mint ahogy Raszkolnyikov rogyott össze, hogy megölelve a földet, bocsánatot nyerjen tőle. így zuhant a jegyző úr is térdre, aztán kitapogatta a füvet, dühösen két marokkal tépkedte, aztán ismét ide-oda forgatta a fejét, míg csak pillantásának vékony szála rá nem esett a kosárra, és addig rakta-rakosgatta a füvet a kosárba, amíg annyit nem tépett, amennyire szüksége volt. De aztán, amikor felemelkedett, újra meg újra visszazuhant, mint az olyan ember, akin éjszaka átment egy autó és az árokba lökte, s aki most keresi azt az egyetlen testhelyzetet, amelyből fel bír térdelni, s aztán lábra állni. Maga az egyetlen ember, aki győzött minden vonalon, mondtam neki egyszer, amikor végignéztem, micsoda törhetetlen akarat és vágy hajtja-űzi arra, hogy feltápászkodjon. Értetlenül felém fordult, oly sokáig kellett forgatnia a fejét a hang irányába, mint egy bonyolult tudományos műszert, s én láttam, hogy a pillantása olyan egyenes, mint a drót, és ugyanolyan hideg is. Én az emberekről nem táplálok illúziókat, mondta, s aztán hazafelé indult a fűvel teli kosárral, mint egy lépkedő holdbéli gép. Tegnap a villanyszerelők a sétányon árkot ástak, és kábelt fektettek le. Láttam, hogyan lépeget az öreg jegyző, úgy és arra, ahogy és amerre megszokta, láttam, milyen jóhiszeműen lépett bele a semmibe, s még mielőtt a lába elérhette volna az árok fenekét és a fekete kábelt borító téglákat, az
