A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-29 / 13. szám
fiöMŐ Ha nem tudnám, hogy Rété kis falu, a valóságosnál jóvá nagyobbnak gondolnám, hiszen egyszerre két festőt is küldött bemutatkozni a fővárosba, méghozzá két Ferencet: Uhrovičot és Petiiét, akiket azért merek Ferencnek nevezni, mert megbízható forrásból tudom, hogy tanulmányaikat a rétéi magyar tannyelvű alapiskolában kezdték. ményt nyújtanak. Uhrovič festményeinek van levegőjük, atmoszférájuk, "leolvasható" róluk, hogy a festő meghitt közelségben él az általa ábrázolt világgal, amelyet alaposan ismer. Bár a semmitmondó, pusztán a képzőművészeti technikára épülő művészetnek nem vagyok hive, véleményem szerint a másik végletnek — a képzőművé-Nos, véleményem szerint Rétének nem kell szégyenkeznie a két Ferenc miatt, akik kétségtelenül sikerrel mutatkoztak be Pozsonyban, az "S-stúdió" előcsarnokában kiállított festményeikkel. Kettejük közül Uhrovičot érzem karakteresebbnek, határozottabbnak, kialakultabbnak: hangulatos, színgazdag képei - amelyeken a népművészet egyes elemei is sajátosan, egyéni interpretációban érvényesülnek - zavartalan művészi élszeti alkotás gondolatokkal való túlterhelésének — is megvannak a maga veszélyei, melyek közül talán a legfőbb, hogy a gondolatokkal-terheltség bizonyos fokán a néző már képtelen követni, vagyis megérteni a műalkotás közlendőit. Petrlára, azt hiszem, ez a veszély leselkedik, bár újabban festett szellemes állatportréi (Cézár, Félix) arról tanúskodnak, hogy e veszélyt maga is felismerte, tehát valószínűleg sikerül majd elhárítania. Szurkolunk neki. Varga Erzsébet KIÁLLÍTÁS MAGNUM - fél évszázad fotókon Budapesten az elmúlt hónapokban nem kevés kitűnő és érdekes tárlat csábítgatta a látogatókat, leginkább a festmények, rajzok, szobrok, világába, de a fényképek sem szorultak háttérbe - bizonyíték rá a Legújabbkori Történeti Múzeumban megrendezett MAGNUM-kiállítás. De mi is a MAGNUM? Noha 1947 óta létezik, nálunk igencsak kevesen ismerik ezt a nemzetközi érdekvédelmi szövetséget, amely több ország élvonalbeli fotósait tömöríti, korántsem csak az érdekazonosság alapján: a MAGNUM-hoz tartozó fényképészek közös morált, közös alapelveket képviselnek, amelyeket az alapítók - többek között Robert Capa, Henri Cartier-Bresson és David Seymour — testáltak rájuk. Művészi, emberi magatartásuk alapvető princípiuma az igazság keresése; a kiállításhoz mellékelt tájékoztató szerint "a tanúságtétel mélységét helyezik előtérbe és elvetnek minden szenzációkeltő hatást." Mindazonáltal a tárlat mégis "szenzációs": az elmúlt ötven év történelmével, korunk arcával szembesülünk, s ez a szembesülés - mondani sem kell — mélységesen lehangoló. Igaz, a MAGNUM fotósai vajmi kevés érdeklődést tanúsítanak a "high society" csillogó pompája, a szentimentális és romantikus "élőképek" iránt; nem az álomgyárak festett ege alatt élnek. Tökéletesen kidolgozott szuggesztív képeik javarésze tökéletesen alkalmatlan bármiféle "szórakoztatásra", ellenben kiválóan alkalmas lelkiismeretünk nyugtalanítására. Talán a kizárólag önnön gondjával elfoglalt embernek is érdemes volt ide jönnie. Nehéz elképzelni, hogy a Bergen-Belsenben 1945 áprilisában készült fénykép — hadd ne részletezzem — bárkit is hidegen hagyna. De ez szinte az összes képről elmondható. Már megedződtünk a borzalmak szemlélésében, sok kép azonban annyira felkavaró, hogy a papíron rögzített látványt is nehéz elviselni. Felejteni kéne: a kábítószertanyát, az evilági bugyrok egyik legborzalmasabbikát; a néger fiatalembert az álombéli luxusautó kerekei alatt; a rákkórházat, s a legújabb tudományos kísérlet ezernyi kínját elszenvedő majmot; a csonttá soványodott, felpuffadt hasú gyermekeket (ők, persze, a harmadik világból vannak), az üszkös sebeket, s a kivégzettek vérfoltos, ruhátlan te-14 A HÉT
