A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-29 / 13. szám

HÚSVÉT a vallásban és a hagyományos népéletben

A húsvéti ünnepkör szokásai fő vonalakban egyházi eredetűek ugyan, ám ez a vallási keret sokszor kibogozhatatlan szálakkal fonódik össze a korábbi, kereszténység előtti tavaszváró szokásokkal. A képet aztán tovább bonyolítja az a tény, hogy bizonyos "pogány-kori" képzetek újra profanizálódtak, tehát az egyházi liturgiából ismét visszakerültek a népi gyakorlatba. Most tehát nem a húsvét sokszor elmondott és magyarázott tavaszváró, termékenységvarázsló szokásaival, jelképeivel (a locsolással, korbácsolással vagy a hímes tojással) szeretnék foglalkozni, hanem az egyházi és népi gyakorlat kölcsönhatásaival.

A húsveti ünnepkör kezdetét virágvasárnaptól számítjuk. Ezen a napon - Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulásának az emlékére - pálmaszentelésre, ill. vidékeinken barkaszentelésre kerül sor. Ekkor a templomi misén a hívők néhány, maguk szedte barkaágat tartanak a kezükben, amelyeket a köztük elhaladó pap megszentel. Ennek a szentelt barkának aztán igen fontos jósló, III. bajelhárító szerepe van a mindennapi népéletben is. Az Ipoly mentén például úgy vélték, hogy ahány bimbója volt a megszentelt barkaágnak, annyi kisliba kel majd ki abban az esztendőben. A Medvesalján azt tartották, hogy a szentelt barkával meg lehet csendesíteni a vihart, mégpedig úgy, hogy égiháború esetén néhány szemet, bimbót a tűzbe dobnak, vagy csak egy szemet tesznek egy megszentelt gyertya lángjába. Tajtiban az eresz alá tették ki a barkát vihar ellen. Az egyébként általánosan elterjedt hiedelem volt, hogy ezt a szentelményt nem szabad bevinni a házba (pl. azért, mert akkor a kisliba bezápul a tojásba, vagy azért sem, mert akkor a hiedelem szerint a nyáron sok légy lesz a lakásban stb).

Virágvasárnap után veszi kezdetét a nagyhét, amely a húsvét előtti nagytakarítások, tisztálkodások ideje. Ez egyrészt a vallásos előkészületekből, a lelki megtisztulásra való törekvésből, másrészt a természet tavaszi megújhodásával összefüggő analógiás jellegű cselekedetekből magyarázható.

A húsvéti ünnepkör következő jeles napja nagycsütörtök (egyes vidékeken zöldcsütörtöknek is nevezik), amely Jézus szenvedéseinek a kezdetét jelzi az egyházi liturgiában. Ehhez a naphoz kapcsolódik a harangok három napos elhallgatásából fakadó mondás, miszerint nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek (ebben az időszakban a harangszó funkcióját egyébként különféle kerepelők látták el). Az említett mondással kapcsolatban Bálint Sándor, a népi vallásosság, a szakrális néprajz jeles szegedi kutatója egy, tájainkat is érintő, költőien szép történetet közöl: "Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-templomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagynehezen felébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, hogy mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondta, ki ő és honnan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette az eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba."

Szintén nagycsütörtökhöz kapcsolódik a lábmosás szertartása is. A Jézus életéből vett mozzanat emlékére a papok régebben minden hívük lábát megmosták (ezt a szertartást egyébként még a Habsburg uralkodók is elvégezték, amikor tizenkét szegény öreg embernek megmosták a lábát). Ez a szokás persze fokozatosan kikopott a gyakorlatból, ám nyilvánvaló, hogy emlékét őrzi az az eljárás, amikor némely vidéken a templom oltárát mossák le (a nagykéri asszonyok és lányok például e nap délutánján még századunk elején is a Nyitrábóí hozott vízzéI mosták föl az egész templomot).

ősi pogány kultusznak számít a tavaszi tűzgyújtás szokása, és nyilvánvaló, hogy az egész természet megújhodásával, a tél, a sötétség, a hideg elmúlásával van kapcsolatban. A keresztény egyház ezt a régi képzetet újította föl azzal, hogy a hívők a nagyhét három utolsó napján Krisztus kereszthalálának az emlékére eloltották a gyertyákat, majd csak a feltámadás ünnepére, nagyszombaton gyújtották meg őket ismét. Sok helyen az előző években szentelt barkára csiholtak tüzet, és ennek lángjával gyújtották meg a gyertyákat. Az is gyakran előfordult, hogy a temetőből összehordott korhadt fakeresztek tüzét szentelte meg a pap. Az ennek a parazsából keletkezett faszén aztán rontáselhárító erővel bírt a néphit szerint. Nagykéren a keresztelésnél, utolsó kenetnél használt, egész évben félrerakott vattát még a megszentelés előtt, ebben a nagyszombati tűzben égették el. A szokást a helybéliek judáségetésnek nevezték, r

Húsvét vasárnapjához is kapcsolódnak olyan szokások, hiedelmek, amelyek a keresztény vallásosság és a "babonaság" felé kacsingató néphit irányába egyaránt bizonyos kötődéseket mutatnak. Országszerte gyakorolták a húsvéti ételszentelést. Az Ung-vidéki Deregnyő görögkatolikus népe pászkaszentelésnek nevezi ezt a szertartást. Még a második világháború előtt egy nagyméretű füles kosárban (a pászkaszentelő kosárban) sonkát, tojást, sárga túrót vittek a harangláb előtti térre a pappal megszenteltetni. A Csermosnya-völgyi Lucskán ezen a napon a hívek tormát, sót, vajat, szalonnát, sonkát, kalácsot vittek szenteltetni. A megszentelt étellel a lányoknak kellett aztán minél gyorsabban hazaszaladniok, hogy - a hasonlósági mágia szerint - a munkában is elsők, ügyesek legyenek. Hasonló jellegű az a Medvesaljáról, Vecseklőről származó adat is, amely szerint aki ezen a napon hamarabb hoz vizet a kútról, az jólelkű lesz. Viszont az, aki későn megy ki vízért, az már csak mérget visz haza a vödrében.

Húsvét vasárnapjával természetesen még nem zárul a húsvéti ünnepkör, hiszen az ezt követő nap, húsvéthétfő számít a népszokások világában kevésbé járatosak számára is a legismertebbnek. Az ekkor szokásos öntözködés (ezért is hívják néhol vízbevető hétfőnek ezt a napot), rituális korbácsolás, adománygyűjtések miatt már inkább világi örömünnepnek számít, és kevés egyházi vonatkozása van.

Liszka József