A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-22 / 12. szám

- Hallo, öcsi? Csak nem hűltél meg valahol? A sápadt arcú fiatal nő leült Louis mellé egy bárszékre. A bőre fehérebb volt mint a gyöngysor, amely a nya­kát díszítette. Louis megragadta a bőröndjét.- Türelem, öcsi - mondta a leány. - Fél szárnnyal nem lehet repülni. Hörpints le még egy pohárkával.- Az ördög bánja... A barman letette az üveget a pultra.- Finom pali vagy - csicseregte a lány.- Ha maga mondja - Louis elkap­ta a bőröndjét és lemászott a bár­székről. A lába alatt megmozdult a ta­laj. A leány elnevette magát és egy gyors pillantást vetve a bőröndre el­vezette a férfit az asztalhoz.- Cuki vagy, tudod? - súgta. - Milyen szerencse, hogy találkoztam veled ma este, öcsi.- Ébredj — ordította a csapos -, nem hoteleben vagy.- Valószínűleg elaludtam — mo­tyogta Louis magához térve.- Egy óra elmúlott. Be akarom zár­ni a boltot. Louis megdermedt. A bőrönd el­tűnt!- Hol a bőrönd? A bőrönd... a sön­­tésen maradt... vagy - nem is tu­dom. Nem látta a bőröndömet? A bő­röndömet akarom, érti?- Nem láttam semmiféle bőröndöt.- Az a leány, akivel az asztalnál ül­tem... gyöngysorral a nyakán, - aki magánál dolgozik.- Nem dolgozik nálam semmilyen nőszemély. Ez nem egy olyan mula­tóhely.- Kérem szépen, ne akarjon en­gem átejteni. Ne akarjon engem a fal­hoz állítani, öreg ember vagyok. Hol a bőrönd? Hol a leány?- Nem láttam a te nyavalyás bő­röndödet.- Hazudsz - üvöltötte Louis va­dul. Ekkor a csapos elvesztette a türel­mét. Megragadta Louis vállát és az aj­tóig vonszolta. A bőröndjét reklamáló kedves vendég elterült a nyirkos asz­falton. A lépcsők... igen, tizennyolc lépcső. Milyen gyorsan lépkedett ezeken a lép­csőkön, amikor még szerelmes volt és fent a szobában Ella várta. Nekitámasz­kodott a korlátnak, majd bekopogott. Egy nő nyitót ajtót, az ősz hajtincseket elsimította az arcából és várakozástel­jesen bámult a jövevényre.- Ella, én vagyok, Louis.- Louis?- Ne haragudj, tudom, éjfél elmú­lott. Nemrég vagyok szabadlábon. Bejöhetek, Ella?- Ó, istenkém! A nő eltakarta a te­nyerével az arcát. Vagy egy percitg nem mozdultak. Louis tanácstalanul ácsorgott a küszöbön. Végül meg­szólalt: Szomjas vagyok, Ella. A szobában semmit sem lehetett látni. Ella meggyújtotta az asztali lám­pát, berohant a konyhába, ahonnan egy pohár vízzel tért vissza. — Mit akarsz tőlem, Louis? — Semmit. Csak vizet.Tőled többet nem is várhatok, nem igaz? — Ó, istenkém... szörnyű a külsőm. Miért nem telefonáltál? — Bocsás meg, Ella, megyek. — Hova? Merre? — Nem tudom. Ezen még nem gondolkoztam. — Nincs hova menned? — Nincs. — Nálam maradhatsz. Megaihatsz a heverőn. Megfelel? — Ó, Ella — Louis átölelte a síró Ellát és magához szorította - Nem lesz abból baj, ha maradok? Gondo­lom... nem csak ma estére? A nő felnevetett. — Tudod-e egyáltalán hány éves vagyok? — Ne törődj semmivel. — Én egy nagylány édesanyja va­gyok. Louis, sohasem láthattad a le­ányodat. Ella hirtelen a hátsó ajtóhoz sietett és bekopogott. — Diane! Diane, ébredj! Néhány másodperc múlva az ajtó­ban megjelent egy szőke leány. Hu­nyorgott és ásftozott. — Mi történt, mama? — Diane, be akarlak mutatni vala­kinek. Louis ajkáról eltűnt a mosoly. Me­reven nézte a leányt, aki az ujjai kö­zött egy olcsó, csillogó - villogó hó­fehér gyöngysort forgatott... CESARE ZAVATT1NI Szabályozni kell a csitítgatást! Az ausztráliai Adelaide város egyik színházában összeverekedtek a nézők. Lehetőséget kaptunk arra, hogy kö­zöljük olvasóinkkal ennek az időköz­ben napihírrovat anyagává vált esemé­nyek eddig ismeretlen részleteit. A nézőtéren százötven ember volt, a jegyszedőket nem számítva. Shakes­peare valamelyik drámáját játszották. Az első felvonás kellős közepén a földszinten egyszer csak halkan kö­­hintett egy ifjú hölgy. A széksorokból azon nyomban hetven néző pissze­gett a fiatal teremtésre: — Pszt! Úgy tűnt, mintha - nem tudni hon­nan - hirtelen egy falka denevér röp­pent volna elő nagy zajjal. Ekkor a földszintről körülbelül negy­ven illemtudó hölgy és úr rosszallóan felnézett, és az egyik megdorgálta azo­kat, akik rápirítottak a kisasszonyra. Erre a páholyokban ülő, harminc tiszteletre méltó úr, módfelett izgatot­tan rápirított azokra a nézőkre, akik a többiekre pirítottak rá. Ekkor három színikritikus — rend­szerint galambepéjű ember - bősz haragra gerjedt, mivel elvonták figyel­müket magasztos küldetésüktől, és rápirított mindenkire, akik előzőleg egymást pirongatták. Ugyanabban a percben a karzaton ülők (úgy tűnik hatan voltak) a földszintre zúdították feltétlenül jogos haragjukat, és har­sány hangon ledorongolták a kritiku­sokat. Válaszul felállt az első sorból egy igencsak idős úr, és olyan dühö­sen és hangosan dorongolta le a kar­zaton ülőket, hogy szóáradatához ké­pest az izzó acéllemezre hulló vízsu­gár sistergése alig hallható levélzize­­gésnek tűnt volna. Az előadás félbeszakadt, és elkez­dődött az a bizonyos verekedés, amelyet előzőleg ismertettünk. Ahelyett, hogy ebből a fura törté­netből Ezópus szellemében való erköl­csi tanulságot vonnánk le az orvoslás módjairól, amelyek gyakorta ártalma­sabbak, mint maga a betegség -, egy javaslatot terjesztünk elő, amely első pillantásra különösnek látszik ugyan, lényegében azonban roppantul hasz­nos. Azt tanácsoljuk, hogy ne az után intsék csendre az embereket, amikor valaki köhint vagy egy szék megcsikor­­dul, - hanem még előtte! Ford.: Gellert György Nagy Zoltán Illusztrációja A HÉT 31

Next

/
Thumbnails
Contents