A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
- Hallo, öcsi? Csak nem hűltél meg valahol? A sápadt arcú fiatal nő leült Louis mellé egy bárszékre. A bőre fehérebb volt mint a gyöngysor, amely a nyakát díszítette. Louis megragadta a bőröndjét.- Türelem, öcsi - mondta a leány. - Fél szárnnyal nem lehet repülni. Hörpints le még egy pohárkával.- Az ördög bánja... A barman letette az üveget a pultra.- Finom pali vagy - csicseregte a lány.- Ha maga mondja - Louis elkapta a bőröndjét és lemászott a bárszékről. A lába alatt megmozdult a talaj. A leány elnevette magát és egy gyors pillantást vetve a bőröndre elvezette a férfit az asztalhoz.- Cuki vagy, tudod? - súgta. - Milyen szerencse, hogy találkoztam veled ma este, öcsi.- Ébredj — ordította a csapos -, nem hoteleben vagy.- Valószínűleg elaludtam — motyogta Louis magához térve.- Egy óra elmúlott. Be akarom zárni a boltot. Louis megdermedt. A bőrönd eltűnt!- Hol a bőrönd? A bőrönd... a söntésen maradt... vagy - nem is tudom. Nem látta a bőröndömet? A bőröndömet akarom, érti?- Nem láttam semmiféle bőröndöt.- Az a leány, akivel az asztalnál ültem... gyöngysorral a nyakán, - aki magánál dolgozik.- Nem dolgozik nálam semmilyen nőszemély. Ez nem egy olyan mulatóhely.- Kérem szépen, ne akarjon engem átejteni. Ne akarjon engem a falhoz állítani, öreg ember vagyok. Hol a bőrönd? Hol a leány?- Nem láttam a te nyavalyás bőröndödet.- Hazudsz - üvöltötte Louis vadul. Ekkor a csapos elvesztette a türelmét. Megragadta Louis vállát és az ajtóig vonszolta. A bőröndjét reklamáló kedves vendég elterült a nyirkos aszfalton. A lépcsők... igen, tizennyolc lépcső. Milyen gyorsan lépkedett ezeken a lépcsőkön, amikor még szerelmes volt és fent a szobában Ella várta. Nekitámaszkodott a korlátnak, majd bekopogott. Egy nő nyitót ajtót, az ősz hajtincseket elsimította az arcából és várakozásteljesen bámult a jövevényre.- Ella, én vagyok, Louis.- Louis?- Ne haragudj, tudom, éjfél elmúlott. Nemrég vagyok szabadlábon. Bejöhetek, Ella?- Ó, istenkém! A nő eltakarta a tenyerével az arcát. Vagy egy percitg nem mozdultak. Louis tanácstalanul ácsorgott a küszöbön. Végül megszólalt: Szomjas vagyok, Ella. A szobában semmit sem lehetett látni. Ella meggyújtotta az asztali lámpát, berohant a konyhába, ahonnan egy pohár vízzel tért vissza. — Mit akarsz tőlem, Louis? — Semmit. Csak vizet.Tőled többet nem is várhatok, nem igaz? — Ó, istenkém... szörnyű a külsőm. Miért nem telefonáltál? — Bocsás meg, Ella, megyek. — Hova? Merre? — Nem tudom. Ezen még nem gondolkoztam. — Nincs hova menned? — Nincs. — Nálam maradhatsz. Megaihatsz a heverőn. Megfelel? — Ó, Ella — Louis átölelte a síró Ellát és magához szorította - Nem lesz abból baj, ha maradok? Gondolom... nem csak ma estére? A nő felnevetett. — Tudod-e egyáltalán hány éves vagyok? — Ne törődj semmivel. — Én egy nagylány édesanyja vagyok. Louis, sohasem láthattad a leányodat. Ella hirtelen a hátsó ajtóhoz sietett és bekopogott. — Diane! Diane, ébredj! Néhány másodperc múlva az ajtóban megjelent egy szőke leány. Hunyorgott és ásftozott. — Mi történt, mama? — Diane, be akarlak mutatni valakinek. Louis ajkáról eltűnt a mosoly. Mereven nézte a leányt, aki az ujjai között egy olcsó, csillogó - villogó hófehér gyöngysort forgatott... CESARE ZAVATT1NI Szabályozni kell a csitítgatást! Az ausztráliai Adelaide város egyik színházában összeverekedtek a nézők. Lehetőséget kaptunk arra, hogy közöljük olvasóinkkal ennek az időközben napihírrovat anyagává vált események eddig ismeretlen részleteit. A nézőtéren százötven ember volt, a jegyszedőket nem számítva. Shakespeare valamelyik drámáját játszották. Az első felvonás kellős közepén a földszinten egyszer csak halkan köhintett egy ifjú hölgy. A széksorokból azon nyomban hetven néző pisszegett a fiatal teremtésre: — Pszt! Úgy tűnt, mintha - nem tudni honnan - hirtelen egy falka denevér röppent volna elő nagy zajjal. Ekkor a földszintről körülbelül negyven illemtudó hölgy és úr rosszallóan felnézett, és az egyik megdorgálta azokat, akik rápirítottak a kisasszonyra. Erre a páholyokban ülő, harminc tiszteletre méltó úr, módfelett izgatottan rápirított azokra a nézőkre, akik a többiekre pirítottak rá. Ekkor három színikritikus — rendszerint galambepéjű ember - bősz haragra gerjedt, mivel elvonták figyelmüket magasztos küldetésüktől, és rápirított mindenkire, akik előzőleg egymást pirongatták. Ugyanabban a percben a karzaton ülők (úgy tűnik hatan voltak) a földszintre zúdították feltétlenül jogos haragjukat, és harsány hangon ledorongolták a kritikusokat. Válaszul felállt az első sorból egy igencsak idős úr, és olyan dühösen és hangosan dorongolta le a karzaton ülőket, hogy szóáradatához képest az izzó acéllemezre hulló vízsugár sistergése alig hallható levélzizegésnek tűnt volna. Az előadás félbeszakadt, és elkezdődött az a bizonyos verekedés, amelyet előzőleg ismertettünk. Ahelyett, hogy ebből a fura történetből Ezópus szellemében való erkölcsi tanulságot vonnánk le az orvoslás módjairól, amelyek gyakorta ártalmasabbak, mint maga a betegség -, egy javaslatot terjesztünk elő, amely első pillantásra különösnek látszik ugyan, lényegében azonban roppantul hasznos. Azt tanácsoljuk, hogy ne az után intsék csendre az embereket, amikor valaki köhint vagy egy szék megcsikordul, - hanem még előtte! Ford.: Gellert György Nagy Zoltán Illusztrációja A HÉT 31