A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
EGTAJAK BOCSÁTÓ TALAMON ALFONZ megrémített amikor megláttam őt feszes méltóságában úgy lépkedett felém mint a nagy pfalzi választó a császárkoronázáson húzta maga után a legendák és mítoszok palástját a fáradt arany berakással amelynek fénye beleveszett a zafírok smaragdok rubinok nyersgyémántok pokoli forgatagába a lefejezett kígyóként vonagló tengeri örvénybe amely néma egyszerűséggel elnyeli az atollt mint egy óriáskalmár magához szorít összetöri hátgerincem porcogóit hogy aztán újra elengedjen mint a rakoncátlan fiatal kancát amelyet csak apránként törnek be hogy jó hátasló legyen belőle suhanjon mint az élet mint a kasza mint az életem hiszen tudtam hogy a gólem halálomra tör tudom mióta rájöttem itt áll fölöttem mint fejfa keresztény síron mint virág süppedő halmon mint humusz rothadó testen mint szennyéből menekülni akaró lélek mondd miért van az hogy a halottak vigyázzák a testünk leláncolják lelkünk a kegyelet pompáival a homályban egyre tágul az akvárium moszatos és algás vizén nézzük egymást túl a tudás azon pontján hogy pontosan felismerjük még azt a pillanatot látjuk-e amelyet örökkévaló jelennek képzelünk áltatva magunkat hogy megállt az idő minden órából kitépve a rugót meg a finoman megmunkált fogaskerekeket mozdulatlanná dermesztve a mutatókat két számjegy között az óra számlapján a naptárból kitépve az összes lapot a hétköznapokat meg az ünnepeket, a decembert a márciust a májust mint anyából a gyereket a napokat kivenni egyet a felavatott pillanatot mondd miért szóltál emberi hangon és én miért néztem körül látva a ciripelő mezőket férges orgonafám pazar virágözönét melyet mintha kiszáradt féreg fúrta testére tartogatna de én tudom, hogy nem száradhat ki mert ő az első aki felköszönt születésnapomon a halál közelségétől tompán pompázó lila virágaival és látva büszkeségemet és szélsőségeimet melyeket úgy viselek mint vértől merev hímvesszőm mert fontos az hogy az ember végtelenül széles és mély tartalmat adjon mindennek szélesebbet mint az óceán és mélyebbet mint a lelke hogy letagadhassa azt ami az övé hogy mosolyogva tudja vállalni azt amit lopott magam sem tudom miért de szembeszálltam a választóval talán öreg frigyesként vagy holland Vilmosként az ég feneketlen mélységébe nézve láttam szélszabdalta vízpárarojtos sisakforgóját s a napsugarakat amint átszűrődnek sodronyingének láncszemein mint a teremtéskor tudom felhőjátéknak tűnt lentről az egész konkvisztádóri szorítások és te kicsit féltél amikor villámlani kezdett és a hang nekirohant az ablakodnak hogy kitépje a fiókot és a könyvespolcok mélyén rothadó emlékeket felrázza a papírmolyok asztmás horkolását félve rabolni mindent amiről azt hiszed hogy a tiéd de sírni kezdtél és a hang lehullt tudom szélviharnak tűnt a halálos kutyaszűkölés a vérbő elégedett lihegés a titáni érckemény hempergés amely végigszántotta lelked leheletfinom vér se cseppent sebet ejtett lassan ringatva mint a hajókötél mint a koszorúk cérnaszálakat síró szalagjai néhány fehér szegfűt lefejezve a kertben egyetlen metszéssel hogy senki se tiltakozhasson ne legyen roncsolt sebű őszinteség hegyi kút mélységében fulladoznak pórusainkból átvándorló ionrészecskékkel igyekszünk hogy halkan öljük meg egymást akár a tetszhalottak nárciszok között selyemhuzatú ágyban kutatjuk igazi lelkünk a sok karneváli maskarába bújtatott póz között a komédiások a mártírok a hősszerelmesek a hóhérok között aztán a nagy választó meghalt ő akinek csizmája beleveszett a szétkorbácsolt vízgőz tejfehérségébe a napfényben csalókán ezüstös rostélyos sisakja a lebeg- jégkristályokba rejtőzött amikor végre végigfolyt egész testén mély árkot mosva ki pompás sújtásos ruháiból mint a rohanó gleccserpatak a fenyők alól a nagy választó eldőlt gyászruha-feketeséggel rásimulva az útkereszteződésekre a felöltözött meztelenségekre leborult mint a pápai tiara előtt tudva hogy többé nem beszél csak része lesz testemnek kocsánytalan tölgy leveleden ága koldus kintornához csalogató lehet hogy én öltem meg a nagy választót habár ezt nem hiszem el mert a fű zöld maradt a víz cseppfolyós a letépett virágfejek és a fényképek tovább fakultak radírozott pergamenné és szaporodtak a mikrovilág élősködői a falánk bacilusok meg a baktériumok szétforgácsolva a kelked a mumifikálódott pillanatban lassan szétváltak a kristányrácsok vérezni kezdtek elemeikre bomlottak mint ujjad amikor szorítottam és mentünk az elválás felé az inkvizíciós körmenet máglyahalálba csillagos zsidók a gázkamrába a nagy választót testem anyagának egy részét a legbiztosabb módszerrel bomlasztották el tették sorompók közt sínekre zárták virágfejű szögekkel ismeretlen halottal egy koporsóba örök békével nyugosztatták a sírkőfaragó rótta vezeték- és keresztnév alatt azonosulnia kellett hogy a gesztenyefalevelek lehulljanak mégis mint a naptárlapokat előkereshesd a kutya kaparta titkos gödrökből az emlékeket nekem adhasd egy műanyag női combot rajta felejtett harisnyával villanykörtébe zárt szeretetet csak halkan sírtam mikor mást szólítottál nevemen velem együtt sírtak a felhők a sziklák közé zárt rejtett források az üszkös roncsolt sebek a hajnali rétek és a dupla ívű szivárvány leszakadt körömmel elindultam a sárban valamerre széles karimájú kalapként a mélyen arcomba húzott éggel míg te emlékekből csokrot kötöttél átfontad távoli legendával mélyebben a gyásznál keresztülgyalogoltál rajtam és eltűntél mint holdárny a napról ■i e A UCT
