A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-11 / 2. szám
foU-e. nekünk, uakaeruezei? Különösebb jóstehetség vagy alaposabb prognosztikai szakismeret nélkül is megállapítható, hogy társadalmunkban egyre több lesz a konfliktushelyzet, az érdekellentét és a feszültség. Ez részben a most formálódó demokrácia szükségszerű velejárója, részben viszont a letűnt rendszer elhibázott gazdaságpolitikájának a következménye. Az olyan — korábban csak hírből ismert — fogalmak, mint az infláció, a munkanélküliség, a létbizonytalanság vagy az életszínvonalcsökkenés hovatovább kézzel kitapintható valósággá válnak. Nem hiszem, hogy bárki is örül ennek, de őszintén szólva azt se nagyon látom még, hogy mit akar tenni ez a társadalom e nemkívánatos folyamat megfékezése, esetleg visszafordítása érdekében. Václav Klaus szövetségi pénzügyminiszter - ha helyesen értelmezem az elképzeléseit — a sokkterápia, tehát a viszonylag rövid ideig tartó, de radikális kezelés híve, s mivel az ország legjelentősebb politikai erejének, a Polgári Fórumnak is ő a vezére, nagyon valószínűnek tűnik, hogy terveit valóra is fogja váltani. Mivel nem vagyok gazdasági szakember, fogalmam sincs arról, hogy jó lesz-e ez nekünk, annyit viszont már sejtek, hogy minden bizonnyal egy kísérletnek leszek a szemtanúja és alanya is egyszerre, őszintén szurkolni fogok a miniszter úrnak, hogy sikerüljön a dolog, mert ellenkező esetben néhány év múlva új elképzelésekkel mindent elölről kellene kezdeni. Persze hiba lenne tétlenül szemlélni a kísérlet lefolyását, már csak azért is, mert e rövidnek gondolt átmeneti időben is létezni kéne valahogy. Jelenleg a munkanélküliek száma tízezres nagyságrendű Csehszlovákiában, de Valtr Komárek, a prágai Prognosztikai Intézet igazgatója szerint hamarosan elérheti a munkaképes lakosság 10-15 százalékát is, ami kb. másfél millió embert jelent. Valtr Komárek a mérsékeltebb átmenet híve egyébként, és attól tart, hogy a felgyülemlő feszültségek akár robbanáshoz is vezethetnek. Az ember joggal teszi fel a kérdést: vajon mit lehetne tenni? És egyáltalán: megvéd-e bennünket valaki is, ha minden kötél szakad? Örvendetes, hogy a társadalom politikailag pluralizálódott, néha már az a baj, hogy olyan sok politikai pártunk és mozgalmunk van, kevesebbel is beérnénk. Azt is látni kell azonban, hogy ezek a pártok nem vállalhatják fel az egyes gazdasági ágazatokban vagy szakterületeken dolgozó emberek érdekképviseletét. Erre már' elég korán kitalálták a szakszervezeteket, amelyek hatékonyan is tudnak működni, ha jól irányítják őket és persze, ha elegendő mozgásterük is van. A keleti tömb országaiban az elmúlt negyven évben nem volt valódi szakszervezeti mozgalom, ezt nagyon jól tudjuk, ezért kár is róla beszélni. A rendszerváltás kezdete óta eltelt egy esztendő alatt a csehszlovákiai szakszervezetek még nem találtak magukra, képtelenek voltak megizmosodni, sőt tulajdonképpen még a programjukat sem tudták kellőképpen körvonalazni. Ha végignézünk Nyugat-Európán, akkor megállapíthatjuk, hogy ott alapjában véve három különböző fajta szakszervezeti mozgalom létezik. Az első típus az ún. szociáldemokrata szakszervezeti modell, amely kiterjedt tagbázisra épül, jelentős anyagiakkal rendelkezik, viszonylag erős szociális védőhálót kínál az alkalmazottaknak és hatékonyan fel tud lépni a kormánnyal vagy a munkaadókkal szemben. Elsősorban a skandináv államokban és Németországban elterjedt. A második típus az ún. pluralista szakszervezeti modell, amelyben az ideológiai szempontok is szerepet játszanak, hiszen vannak baloldali ("marxista") és jobboldali ("keresztény) szakszervezeti tömörülések. Tagbázisuk lényegesen kisebb, mint az első típus esetében, de talán épp ezért jóval harciasabbak és gyakran egymással is veszekednek. A harmadik típus az ún. brit szakszervezeti modell, amely - mint a neve is jelzi — Nagy-Britanniában elterjedt, s néhány éve sokat hallhattunk róla. Bár a legnagyobb múltra tekinthet vissza, hatékonysága a legkisebb, mert csökönyösen ragaszkodik ahhoz az elavult koncepcióhoz, mely szerint a szakszervezeteknek a szűk szakmai csoportosulások érdekeit kell képviselniük. A néhány hónapja lemondott brit miniszterelnök-asszony, Margaret Thatcher igen keményen elbánt a brit szakszervezetekkel, mert a gazdasági fejlődés fékezőivé váltak. Ha rajtam állna, én a legszívesebben az első modellt választanám, de ezzel nyilván magamra haragítanám a szövetségi pénzügyminisztert, akinek közismerten Margaret Thatcher a példaképe, s feltételezem, a szakszervezetekről is hasonlóképp vélekedik. Egyébként is Václav Klausnak éppen a szakszervezetekre van mostanság a legkevésbé szüksége, amit meg is értek, hiszen elég sok fejtörést okoz neki a veszteséges vállalatok talpraállításának a gondja is, nagyon boldog lenne, ha nem kellene még a szakszervezetekkel is viaskodnia. Csakhogy ő olyan elképzeléseket forgat a fejében, amelyek ha megvalósulnak, akkor a társadalom bizonyos rétegeiben komoly feszültséget idéznek elő. Ezt szerintem csakis egyfajta szociális védőhálóval lehetne lecsillapítani, ennek kialakításához viszont égetően szükség volna életképes szakszervezetekre. Méghozzá minél hamarabb. LACZA TIHAMÉR
