A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-08 / 10. szám

Pótszeren Volt idő, amikor komolyan foglal­koztatta a világ kisebb-nagyobb el­méit az a kérdés: eljön-e a kor, hogy bogyókon fogunk élni. Gon­doljunk csak az űrhajósokra, az űrállomások legénységeire, akik tu­busba zárt krémek-paszták-sűrítmé­­nyek mellett mű-bogyókat vittek magukkal, abból nyertek vitamint, tápanyagot. Képek járták be a nagyvilágot: gyönyörű tányéron két-három színes bogyó-bigyó, ennyi a napi adag. Akaratlanul is fel­sóhajtott az ember: minek nekünk most már gyomor, nyelv, ha el kell felednünk a sokféle jó ízeket, az evés-ivás élvezeteit... De hát nem eszik olyan forrón a bogyót! A műétel lekerült a napirendről, s meghirdettetett helyette a "vissza a természethez". Még az AIDS-kor­­szak előtt, mely időszakot az egész­ségnevelésben rákkorszaknak ne­vezhetünk, kiderítették tudós elmék, hogy a természetes állapotukban, tehát nyersen fogyasztott növényi eredetű táplálékok nyújtanak haté­kony védelmet e civilizációs kór el­len, mert ezekben van a legkeve­sebb rákkeltő anyag. Újra fényké­pek járták be a világot: gyönyörű tá­­nyérokon-tálakon fantasztikus salá­ták. Akaratlanul is felsóhajtott az ember, ha a jóféle ízekre gondolt, az evés-ivás élvezeteire. Mert a vi­lágnak ezen a fertályán sok­szor csak álmodni lehetett olyan zöldségekről, gyü­mölcsökről, amilyeneket azo­kon a képeken látni lehetett. Ha meg volt is olyan, rebesgették csendben: a nyugati turisták ideuta­zásuk előtt listát kapnak, mely élel­miszereket ne vásárolják, ne fo­gyasszák a keleti blokkban, ha nem akarnak megbetegedni. S hogy e listákon ott volt a mi gyümölcsünk, zöldségünk, tejünk, baromfihú­sunk... Most már mit tehettünk vol­na? Együk a mérgezett jó falatokat abban a hiszemben, hogy egész­ségünket védjük, vagy...? Két lehe­tőségünk maradt: az éhhalál, vagy a lassú önmérgezés, mellyel egy elég erős szervezet akár nyolcvan­­kilencven évig is kibírhatta. Beteg­ségtudatunk pedig odáig fejlődött, hogy minden bajunk, fejfájásunk, lelki kínunk ellenszerét a patikában kerestük. Gyümölcs és zöldség he­lyett vitamintablettákat vettünk, szimbolikus áron, vagy írattunk fel az orvossal ingyen-receptre. Nyug­talanságaink, a világ elviselhetetlen dolgai ellen nyugtatókat rendeltet­tünk magunknak, s minél zavaro­sabb lett a világ körülöttünk, annál több, annál erősebb hódítóval töm­tük magunkat. Az alkohol csak az egyik természetes formája lett a la­zításnak, a gondok lesöprésének, az önpusztftásnak. Arra tanítottak bennünket évtizedeken át, hogy csodák nincsenek; csak egy imma­nens világ van, egy soha meg nem változtatható közeg, és nincs mennyország, nincs szabadulás. A dolgok értelme: minden dolgok megváltoztathatatlansága... Aztán nemrég mégis megválto­zott sok minden. Úgy tűnt, a mi erőnkből. Úgy tűnt, az ember igenis képes átalakítani a megváltoztatha­tatlannak tartott dolgokat. Hittel áll­tunk a tereken, azt hittük, p hózápor eltemet mindent, s valami új kezdő­dik. Pótszereinket, gyógyszereinket dobozba raktuk, bezártuk egy kis szekrénybe, remélvén, többé már nem kell utánuk nyúlnunk. Csak hát - még mielőtt szavatossági idejük lejárt volna — történtek furcsa dol­gok is. Elkezdtünk hinni a csodák­ban, mert a világ isten háta mögötti részeiről prédikátor-csodadoktorok érkeztek közénk; bambán ültünk végig varázsló-kuruzsló szeánszo­kat a tévé előtt, s hittük azt is, hogy máról holnapra eljön a jóléti világ, mint az ausztrál csodafelcser ráol­vasása után a gyógyulás. De har­madnap újra hasogatni kezdett a derekunk, a hátunk, görcsös fájás­sal jelezte meglétét a fejünk, s újra ki kellett nyitni a házipatikát... A jóléti világból is csak az árak érkeztek meg. Most két-háromszo­­rosáért vesszük az ugyanúgy mér­gezett tejet, gyümölcsöt, zöldséget, krumplit, akármit... Két-háromszoro­­sáért az ugyanolyan rossz minősé­gű egyéb fogyasztási cikkeket, s egyre többször nem kapjuk meg a felírt gyógyszert sem a patikában, nem még a szabadon vásárolhatót! "Nem azért álltunk a tereken - há­­borog egy levélíró —, hogy most még az orvosi ellátásért, a gyógy­szerért is fizessünk! Mindennek fel­megy az ára, s akkor a ország leg­nagyobb kórházának igazgató-főor­vosa nem átall olyan cinikus nyilat­kozatot tenni, hogy akinek nem lesz pénze a kezelésre, azt sajnos, nem fogják tudni kezelni?! Hát milyen vi­lág ez?" Hát: ez egy ilyen világ. Csodák pedig továbbra sincsenek, csak szuggerációk, ráolvasások, egyszó­val: pótszerek. N. GYURKOVITS RÓZA FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY

Next

/
Thumbnails
Contents