A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-01 / 9. szám
ÉGTÁJAK KÉTEZER Hajnóczy Péter- Tűzön állunk - mondta az egyik kisfiú az óvónőnek. - Tűzön állunk és T múlva kilövik a rakétát.- Sötétkék műanyag zubbonyt és kiskabátot viselt, akár a többiek: fiúk és leányok.- Jó; tűzön állunk - mondta az óvónő, aki egy régimódi tölgyfa karosszékben ült, és horgolt valamit. Mosolygott a szemüvege alatt: - Menjetek játszani, gyerekek... A kisfiú nem tágított: - Igen, tűzön állunk, a rakéta 7" múlva indul.- Kijavította magát - 6" múlva lövik ki. Ha be nem szállsz, egyedül maradsz.- Menjetek játszani, gyerekek - próbált arcára mosolyt kényszeríteni az óvónő. - Kérdezzétek meg a kapitányt, várhat-e még egy kicsit. Aztán apuka és anyuka 17 h-kor értetek jön. Térjetek vissza addig azzal a rakétával. A kisfiú nem szólt semmit; a játszóterembe szaladt, ahol az óvodások ebéd után két óra hosszat rendesen játszottak. Ez egy új óvoda volt, újszerűén kiképzett óvónővel, és a gyerekeket, akiket felvettek ide, gondosan szelektálták, az óvónő sem tudta, milyen szempontok szerint. Volt ott egy teniszpálya nagyságú terem, ahol a gyerekek játszottak. Minden új játékot láthattak; nem is játékokat, hanem a képzelőerőt és leleményességet igénylő - kis túlzással - matematikai feladatokat. Most kék-fehérben pompázó, vadonatúj karosszéket pillantott meg egy gyerek. Aztán egy másik gyerek meglátta a "feladatot"; a karosszék jobb hátulsó lábát kellett lecsavarozni, és a karosszék hátrafelé és kissé oldalt dőlt. Csakhamar kiderült, mi a feladat, ízzé-porrá kellett zúzni a székeket. Némelyik gyerek csak kemény, bőrből készült bakancsával "dolgozott"; mások az Isten tudja honnan lopott acélfejszékkel. Kb. 10‘ alatt szétverték az összes kék-fehér karosszéket. Aztán fejszével vagy anélkül szétverték a nehéz, földig érő, kettős ablakokat, az ajtót, az ajtótokokat, az ágyakat, az ágyak felett a rádiókat, amelyek éjjel-nappal tánczenét sugároztak, az ablaks ajtókereteket, valamint felszedték a műanyag parkettkockákat. Felgyújtottak minden éghető holmit, ki tudja, hol szerezték a tárgyakra bőségesen locsolt benzint, és megvárták, míg minden holmi hamuvá nem ég. Mire a pihenőidő lejárt, és az óvónéni a gyerekek után nézett, már nem volt semmi pusztítani-, égetnivaló, kivéve magát az óvónőt. Egymást is ugyanúgy meg lehetett égetni, barátnak a barátot, stb.; halálig tartó küzdelem következett, mert az óvoda kis lakói hol az egyik, hol a másik csoportot érezték erősnek, tehát mindig azok ellen harcoltak. A küzdelem nem dőlt el az egyik fél javára sem. Óvodások tetemei borították a vérrel csata kos hajópadlót, a halottak kicsavart végtagokkal heverlek, imitt-amott halálhörgést is érzékelhetett egy éles fül. Elesett maga az óvónéni is. (Közbe akart lépni, s nem tudta: mindez játék, új játék csupán.) Késő délelőtt a szülők megérkeztek gyermekeikért, ezekért a halott, véres csomagokért.- Mi ezt nem akartukl — üvöltött fel egy atya, és visszakézből szájon vágta zokogó feleségét. Az asszony elterült a földön, két szemfoga kitörött. - Nem, nemi Mi nem ezt akartukl - kiáltotta a férfi, és villogó pillantást vetett a gyermekeikért várakozó férfiakra és asszonyokra, mint aki szavai megerősítését kéri.- Csakugyan nem... - válaszolta egy almazöld nyári ruhát viselő, feszes mellű asszony. — Mi nem ezt akartukl - Sűrűn lihegve lélegzett. - ő a bűnös! - és az óvónő elszenesedett hullájára szegezte mutatóujját. FERDICS BÉLA ILLUSZTRÁCIÓJA 16 A HÉT
