A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
ELBESZÉLÉS Lovicsek Béla Kiszolgáltatottan... Hanyatt fekve az ágyban nézi a mennyezet hófehér mezejét. Nem látja, csupán hallja, amint az októbervégi szél cibálja az ablak alatti fák rozsdamarta lombjait. Köszönő kedvében van a szélúr, akár csak azon a májusvégi napon, amikor be-beköszönt a kórházi szoba nyitott balkonajtaján. Kórházi szoba, négyágyas, a maga jellegzetes szagával. Beleivódik mindenbe, talán még a csapból folyó vízbe is. Odakerült, pedig orvos előtt csak akkor állt, amikor besorozták katonának. Az bizony nem tegnap volt — közel félévszázada. Bár senki sem kívánja magának — közeledvén a hetvenhez — mindenki számíthat rá, hogy a szervezetében valami felmondja a szolgálatot, aztán nyomhatja az ágyat, s vagy felépül, vagy csendesen elmegy deszkát árulni... De addig! Azon a májusvégi napon is becsavarogta a várost, mint ahogy az elmúlt nyolc év alatt számtalanszor — azóta nyugdíjas. Meglátogatta a volt munkatársait, a volt barátait. Jóízűen elbeszélgettek, viccelődtek, nevetgéltek, mint máskor, habár nem sok okuk volt a nevetgélésre. — Jól nézel ki, fiatalos a mozgásod, mondd, hogyan csinálod pajtás!? — Igyekszik az ember... Azon az éjszakán — úgy éjfél tájban — arra ébredt fel, hogy nagyon szomjas. Csendesen felkelt, hogy ne zavarja meg a felesége álmát, aztán elindult a konyhába, hogy csillapítsa a szomjúságát. Az előszobában egy-két bizonytalan lépés után váratlan hirtelenséggel — mintha egy láthatatlan kéz kirántotta volna talpa alól a padlószőnyeget — tompa puffanással elvágódott. Állt volna fel, de megmozdulni sem bírt. Soha nem tapasztalt gyengeséget érzett, kiverte a veríték, s nyilaló fájdalom járta át meg át a bal combját. A mentőkocsiban a párja — akivel negyvenhárom évet éltek le együtt jóban-rosszban, örömben-bánatban — mellette ülve fogta a kezét, s aggódó, mégis bíztató tekintetével simogatta. Hálásan nézett bele a hűséget sugárzó szempárba. A kivizsgálás eredménye a következő volt: agyvérzés és combnyaktörés. Meg kell műteni. Az agyvérzés következtében nem bírta testének a balfelét. Az arca zsibbadt volt, a szája félrehúzódott, bizonytalanná vált a beszéde, s a szeme sem engedelmeskedett az akaratának, és sem a kezét, sem a lábát nem tudta mozdítani. Mennyit jött-ment életében, humorizált, úgyszólván az egész országot bejárta, előadásokat tartott, emberek százaival találkozott, most meg... Mindennek vége. Tehetetlenné és kiszolgáltatottá vált. Különös szerkentyűt szereltek az ágya végéhez, melynek segítségével homokzsák súlyzókkal húzatták a lábát. És csak feküdt hanyatt, mindig csak hanyatt, sem jobbra, sem balra nem tudott fordulni. Hogyan is tudott volna, mikor mozdulni sem bírt. Annak ellenére, hogy a párja mindennap meglátogatta, hozta a megszokott, ízletes főztjét, etette, mint a csecsemőt, s búcsúzáskor visszatartva a könnyeit, bíztatva csókolgatta a megbénult kezét, rettenetesen elkeseredett. S jött a fia, a lánya, jöttek az unokái, magukkal hozva a kinti világ minden fényét és melegét, körülállva az ágyát csevegve, kedvesen csacsogva bíztatták: rövidesen felépülsz és minden a régi lesz, papa, meglátod... Érezte a ragaszkodó szeretetüket, mégis sírás fojtogatta a torkát: szégyellte a tehetetlenségét, pedig a betegségét senki sem lopja, rajta mégis valami furcsa, szemérmes szégyenkezés vett erőt. Talán az injekcióktól, talán a gyógyszerektől, vagy a lábában lüktető fájdalomtól, egy pillanatra sem tudott elaludni. A mozdulatlanságra kárhoztatott fekvés, meg a műtétre való várakozás, már-már kikezdte az idegeit. Persze félt is. Ki ne félne a műtőasztaltól meg a késtől? A napok múlásával valahogy a félelme is elszállóban volt. Megmagyarázhatatlan nyugalomféle telepedett rá. S most már azt kívánta, bárcsak mielőbb megműtenék! Az ágyszomszédja koros, nagydarab, csontos férfi volt. A negyedik napon örökre elaludt. Két napja az élniakarása még arra ösztönözte, hogy szálljon le az ágyról és járkáljon, de a Halál erősebbnek bizonyult az akaratánál: bevégeztetett. Elvitte a színpompás május... Hát ennyi az élet!? Ennyi. Érdekes módon a Halál közelsége nem rettentette meg. Valahol mélyen a tudata alatt mintha már megbékélt volna mindenféle gondolattal. Végre a műtőasztalra került. A műtét alatt jól látta a jobboldali monitoron, miként fúrják át a csontját, s miként helyezik bele a két fémrudacskát. Fájdalmat egyáltalán nem érzett. A gerincébe spriccelt szérum teljesen érzéstelenítette az alsó végtagjait. — Jól vagy, papa? — kérdezte másnap a párja. Nagyvizitkor az osztályvezető főorvos is kérdőn vonta fel a szemöldökét: — Nos, hogy érzi magát a "fiatalúr"? — Köszönöm, elvagyok... Mikor mehetek haza? — Annyira rossz itt? — Jobb szeretnék otthon lenni... — A műtét sikerült, az agyvérzése viszont... — tűnődött el a magas férfi — hosszabb gyógykezelést igényel... azt viszont otthon is... majd meglátjuk... Ha valami váratlan dolog nem jön közbe, azt hiszem, néhány nap múlva hazaengedjük... Az a helyzet, hogy sokan várakoznak üres ágyra... Néhány nap múlva! Megnyugodva vette tudomásul. Végre eljött a "szabadulás" napja. A börtönből szabadultnak sem lehet nagyobb az öröme. Két mankót kapott útravalóul. Számára két idegen, de segítőkész társat. Az egymásra utaltság majd csak közelebb hozza őket egymáshoz és összebarátkoznak. Az a fontos, hogy újra otthon, a megszokott környezetben élhet tovább, már ameddig élhet. Majd ha egy kicsit megerősödik, gyermekkort idézőn tanulhatja a járást lépésenként: egy, kettő, egy, kettő... Végül elérkezik az a nap is, amikor hóna alá veheti a mankókat. Megremeg, megcsuklik a láb, de az ösztöne viszi tovább: egy, kettő, bal, jobb... A párja óvó szeme és keze vigyázza a léptét, mert meg-meginog még a legyengült test. — Úgy, papa, úgy, csak szépen, lassan, fog ez menni... Mióta az unokái megtanultak beszélni, papa lett belőle. Papa a fiának, a lányának, és papa a párjának is. A szeh'd, szerető asszony önzetlen gondoskodása meghatja. Nem köszöni, pedig ezer köszönő szót is megérdemelne. Fürdeti, öltözteti, vetkezteti, mindennel ellátja, amit csak megkíván. S a türelme? Végtelennek tűnik. De valóban végtelen? Ki tudja, meddig bírja erővel és idegekkel, mert bizony a tehetetlen ember olykor kifakad magából, s néha talán bántó a viselkedése. Nem csoda: haragszik önmagára, haragszik az egész világra. A párja viszont nem haragszik senkire. Zokszó nélkül teszi a dolgát, hiszen annak idején örök hűséget esküdött, s most ahhoz tartja magát. Igen, igen sokkal többet érdemelne a köszönömnél. Elkeserítő, hogy semmivel sem tudja viszonozni a gondoskodását. Aztán csoda-e, ha a hosszú, álmatlan éjszakákon kibuggyan egy-egy könnycsepp a szeméből?... Égeti az áron a u ér
