A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
ÉGÜÜK könnyen, sorról sorra haladva be tudnám bizonyítani, csak az undor lenne erősebb a szándéknál. Az, hogy Maga ezt a novellát szereti, természetesen emeli az értékét, csupán egy kicsit zavarossá teszi a társadalomról kialakított képet. De ebből elég. A falusi orvost megkapja Wolfftól, írtam neki. Természetesen értek csehül. Már néhányszor meg akartam Magától kérdezni, miért nem ír csehül. Nem mintha nem tudna elég jól németül. Nagyon is jól ismeri a nyelvet, és ha itt-ott mégsem ismerné elég jól, az önként meghajlik Maga előtt, és ez különösen szép, mert ezt egy német nem gondolná erről a nyelvről, ilyen közvetlenséggel nem is merészelné használni. Szóval csehül szeretnék Magától olvasni, mert mégiscsak ez a nyelv tartozik Magához... Franz K. Meran, 1920. június 2. szerda A két levél egyszerre érkezett meg délután; nem arra valók, hogy az ember elolvassa, hanem hogy szétterítse maga előtt, beletemesse az arcát és elveszítse az eszét. Ilyenkor látszik, milyen jó, ha már elveszítettük, mert a maradék a lehető legtovább megmarad. Ezért mondja az én 38 zsidó évem a Maga 24 keresztény évével szemben: Mi akar ez lenni? És hol vannak a világ törvényei és a menny őrei? 38 éves vagy és olyan fáradt, ahogy talán időskorban sem lehet elfáradni. Vagy helyesebben: egyáltalán nem vagy fáradt, inkább nyugtalan, és félsz egyetlen lépést megtenni ezen a földön, mely csupa csapda, ezért aztán az egyik lábad folyton a levegőben lóg. Nem vagy fáradt, csak félsz a mérhetetlen fáradtságtól, ami ezután a mérhetetlen nyugtalanság után fog következni, és (mert hiszen zsidó vagy é§ tudod, mi a félelem) amit a legjobb esetben is úgy lehet elképzelni, ahogy a bolond bámul mindig ugyanarra a pontra a Károly tér mögötti bolondokháza kertjében. Rendben van, ez hát a te helyzeted. Kivetted a részed néhány perpatvarból, miközben boldogtalanná tettél barátokat és ellenségeket s (bár tulajdonképpen csak barátaid voltak, csupa jó és kedves ember, nem pedig ellenségeid), s már akkor nyomorulttá váltál, egy lettél azok közül, akik elkezdenek reszketni, amint meglátnak egy játékpisztolyt, és akkor hirtelen az az érzésed támadt, mintha egy olyan harcra soroztak volna be, amely arra hivatott, hogy megváltsa a világot. Ez bizony elég furcsa lenne, ugye? És gondolj arra, hogy életednek a legjobb időszaka, amiről valójában még senkinek sem beszéltél, talán az a nyolc hónap volt, amit két évvel ezelőtt falun töltöttél, amikor úgy gondoltad, mindennel végeztél, és csupán arra hagyatkoztál, ami benned bizonyos volt; szabad voltál, levelek nélkül, a Berlinhez fűző ötéves postai kapocs nélkül, a betegség védelme alatt, és közben egyáltalán nem kellett sokat változtatnod magadon, csupán erősebben meghúznod önnön léted régi, elhalványult körvonalait (mert az ősz haj alatt arcod alig változott hatéves korod óta). Igen, azt akartam még mondani: ha 14 nap múltán ugyanolyan határozottan fogja akarni, hogy elmenjek, mint pénteken — elmegyek. Az ön F. Mefan, 1920. június 21. hétfő Ahogy most elolvastam a szemrehányásaidat amiatt a kicsike miatt - a leveledet sajnos csak késő este kaptam meg és holnap reggel rövid kirándulást akarok tenni a mérnökkel rájöttem, igazad van. Szó szerint azt mondtam: Elég, ezeket a leveleket most nem olvashatod el, hiszen aludnod is kell egy kicsit, ha holnap reggel el akarsz menni arra a kirándulásra, és beletellett egy kis időbe, amíg újra olvasni kezdtem, és megértettem, már amennyire feszültségem engedte, hogyha itt lennél (és ez alatt nemcsak a testi közelségre gondolok), föllélegezhetnék és az öledbe hajthatnám a fejem. Ez ugye azt jelenti, hogy beteg vagyok? Hiszen ismerlek, de azt is tudom, hogy a "kicsike" egyáltalán nem olyan szörnyű megszólítás. A tréfát is értem, de az számomra éppúgy lehet fenyegetés is. Amikor azt írod: 'Tegnap összeszámoltam, és a leveledben ennyit és ennyit találtam; hogy engedheted meg magadnak, hogy ezt írd nekem és méghozzá ilyen sokszor — akkor lehet — amennyiben ezt komolyan mondod —, hogy én is azt fogom hinni, hogy megsértettelek, és nagyon boldogtalan leszek. Viszont nehéz elhinni, hogy valóban sértő lett volna. Nem szabad elfelejtened, a tréfa és a komolyság ugyan könnyen elválasztható egymástól, de azoknál az embereknél, akiknek ez az egész annyira fontos, hogy az életük függ tőle, mégsem megy olyan könnyen. Az emberi szem egyszer csak egy mikroszkóp erősségével kezd látni, és attól a pillanattól kezdve végképp nem ismeri ki magát... F. A HÉT 17
