A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-15 / 7. szám

Fotó: Méty Gábor

Vastartalék

Furcsa, groteszk fintora az életnek egy-egy váratlan álom. A minap is: rég halott apámmal gyerekként jártam a mezőt. A határt — ahogy akkor neveztük még. Bogarakat lestünk, virágokat, dűlőket neveztünk meg; árokpartra telepedtünk, aztán arról folyt a szó, milyen is volt az a régi paraszti világ. Nem siratóéneket mondott apám, példabeszéd volt inkább a szava, bár ezt csak az ébrenlét tudatosítja bennem.

Kemény, nagy telekről is beszélgettünk, amikor szinte kimozdulni sem lehetett a házból. Ha boltba ment az ember, legfeljebb gyufáért, sóért, dohányért. Lisztért, babért, borsóért, zsírért, mézért csak a kamrába, szalonnáért, kolbászért, füstölt húsért a padlásra; tejet naponta frisset adott a tehén, így volt túró, tejfel, még vaj is; tojást az udvarban kapirgáló tyúkok tojtak... Akadt még krumpli, sütőtök, alma, dió, aszalt gyümölcs. Nem sok, csak éppen annyi, hogy kitartson tavaszig. Bármily nagy volt a hideg, volt mit enni. Igaz, pénz akkor is kevés volt, de hát pusztán a pénzzel jóllakni úgy sem lehetett volna. A szegénység meg — ha kellemetlen volt is — nem volt szégyen... Az akkori szegény ember nem érezte olyan kiszolgáltatottnak magát, mint most akár a tehetősebb is. Áldása, átka-e a civilizációnak ez a mostani nagyobb kiszolgáltatottság?

Gyakorta gondolkozom: gyermekkorom gémeskútjában tönkrement a víz, mióta vízvezetéken kapjuk az innivalót falunkban. Gázzal fűtünk, villannyal világítunk, a tejet, a

lisztet, a húst, a babot, a tojást boltban vesszük, s régóta nem tárolunk már semmi óvilágit a kamrában... Pedig hát, pedig... Talán nem is kéne mondanom, ami megfordul néha a fejemben: reng alattunk a világ. Mégha csendesen is, alig észlelhetően is, de reng. Jó lenne megkérdezni valakitől, annak idején ő hogyan élt, hogyan boldogult a hátországban?! Nem riogatásképp, inkább a félelmek riasztásaképpen; mert nem élhet rettegésben az ember.

Az a régi világ nekem a mesék világa, a paraszti élet is inkább sejtelem. A falu és város közti különbség eltűnését is úgy éltem meg, ahogy a legtöbben: hogy mind a boltból, a piacról éltünk, s aki a takarmányt termelte, még az is úgy vette az állatainak az ennivalót. S a mezőgazdaság már olyasmit is letett terített asztalunkra, amire apáink nemzedéke talán soha nem gondolt: vasmasinák alkatrészeit. Hogy azokból a vasdarabokból valahol valakik tankot szerelnek-e össze, vagy traktort, kit érdekelt az már... Segített a földművesnek jobban élni az ipar, most meg, hogy csőstül szakad ránk a baj, szomorúan nézegetünk kamránk üres mélyébe.

Valahol persze motoszkál bennünk az ősi ösztön, mert lényünk mélyén a hangyák és tücskök rokonai is vagyunk; jó lenne gyűjtögetésünk eredményeivel átvészelni a zord időket, meg jó lenne vigadni is, de hát visszaforgatni a világ kerekét nem olyan egyszerű. A magam részéről beértem volna egyszerre a rendszerváltással, annak is lett volna épp elég gyönyörűséges kínja! De úgy látszik, a sors már csak ilyen, egy tál nehezen emészthető étel mellé muszáj feltálalnia egy másik tál még nehezebben emészthető fogást is — desszertnek. Hátha az segít megszívlelni legalább a török mondást: hogy az is okos, aki a saját kárán tanul, kedves emberiség.

N. GYURKOVITS RÓZA