A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
SZABADIDŐ Zsákutca 3. Mari összeszedte maradék erejét és kiment a konyhába, hogy hozzákezdjen a vacsora készítéséhez, miközben azon töprengett, hogyan kezdhetne új életet. Eddig soha nem gondolt válásra. Fogalma sincs, hogyan lehet azt intézni. Vajon a férje el akarna-e válni, vagy így akarja kínozni, amíg bele nem pusztul? Mi lesz a gyerekekkel? A konyhaajtó közben halkan kinyílt, és Julika átölelve az anyját a fülébe súgta: Marival láttuk, amint apu pofon ütött a kapuban. Nem mertünk odamenni, inkább visszafordultunk és kerülővel jöttünk haza. Apu még most is ott állt a kapuban. Nekünk azt mondta, hogy vár valakire. — Anyu, én féltelek! Mari egész úton sírt. Fél aputól. Anyu, csinálj valamit! — mondta szinte könyörögve a kislány. — Benneteket nem fog bántani. Titeket nagyon szeret — nyugtatta Julikát az anyja és magyarázatképpen hozzátette — csak rám dühös, mert betegesen féltékeny és azt képzeli, hogy férfi barátaim vannak. Vacsora közben a férfi kerülte Mari tekintetét, akinek a szeme alatt az ütés nyoma megkékült. A hétéves Sanyika meg is kérdezte: — Anyu mitől van a szemed alatt az a kék folt? — Beleütöttem az ajtófélfába — válaszolta Mari. Miközben Pista lesütötte a szemét és merőn nézett a tányérjába. Az est további része csendben telt. Pista dühe mintha elpárolgott volna. Míg Mari a gyerekekkel felmondatta a leckét, Pista úgy tett, mintha újságot olvasna. Utána kiment az udvarra cigarettázni. Amikor a ház lecsendesült, Mari megágyazott a nappaliban és lefeküdt, de szemére nem jött álom. Könnyeit kisírta. Már semmi sem fájt, sem az ütés, sem az elmúlt hónapok megaláztatásai. Valami hideg ürességet érzett odabent. A jövőn gondolkodott, amitől nem várt semmi jót, csak a túlélést. Elhatározta, hogy másnap bemegy a városba és állást keres. — A szabóságban keveset fizetnek, a varrodában még kevesebbet, de talán a kárpitosoknál felvennének, mint varrónőt — latolgatta, és ennél az ötletnél úgy érezte, hogy ez a legmegvalósíthatóbb. Emellett még varrhatna is. Itt álomba szenderült. Másnap felvették a kárpitosokhoz. Egyelőre csak hat hónapra egy kismama helyére, de utána, ha beválik, esetleg véglegesítik. — El tudja intézni a munkahelyén, hogy három hét múlva beléphessen? — kérdezte tőle a személyzetis. — Persze — mondta Mari, és nem részletezte, hogy jelenleg nincsen munkahelye. Munkája már lenne, de hol fog lakni? Fogalma sem volt hová fordulhat lakásügyben. Alig ismert valakit a városban. Amint így töprengett, észre sem vette, hogy befordult férje munkahelyének az utcájába. Az üzem bejárata előtt parkoló kocsik közül egy munkaruhás férfi lépett a járdára. Ernő volt. Mari megtorpant, mert nem akart találkozni vele, de a férfi észrevette. — Jó napot, Marika — köszönt rá és közelebb jött hozzá. — Hónapokig nem látom, most meg naponta találkozunk. Csak nem Pista után megy? Kibékültek talán? — kérdezte. Mari arcán a napszemüveg elfedte a kék foltot. — Dehogy békültünk, állást kerestem és találtam is. Most éppen azon töprengek, hogyan lehetne albérletet szerezni — hangzott az asszony megdöbbentő válasza. — Ezt nem gondolja komolyan — nézett rá Ernő hitetlenkedve. — De bizony a legkomolyabban — válaszolta Mari. — Meggondolta maga ezt az egészet? — kérdezte a férfi, hangjából kicsengett, hogy pillanatnyi női szeszélynek tartja Mari hirtelen döntését. Az asszony erre levette a napszemüveget és a kék foltra mutatott. — Tegnap a busznál meglesett, és a házunk kapujában ezt kaptam tőle ráadásul a gyerekek szeme láttára az állítólagos találkánkért. Én ezt nem bírom tovább. A férfi szánalommal nézte ezt a hónapokkal ezelőtt viruló, szimpatikus asszonyt, akinek az arcára most kiült a szenvedés. — Marika, ha már ez az őrült miattam csinálja ezt a kegyetlen cirkuszt, nekem kötelességem, hogy segítsek magán. Kerítek magának egy tisztességes albérleti szobát. Holnapután jöjjön be a kettes busszal és találkozunk a Juli presszóban. Tudja hol van? — kérdezte a szemlátomást magába roskadt aszszonytól. Mari némán rábólintott.
