A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
múlt nagycsütörtökön, azaz április 16-án e tanúval (ti. Csáki Andrásnéval) együtt jött és ment (ti. Földes Örzse) Szentmihályfára isteni szolgálóira s gyúnni; — azon alkalommal panaszképpen beszéltette Földes Örzsébet e tanúnak, hogy aszszonya, Kováts Jánosné most nem rígiben két ízben igen kíméletlen megverte, elsőbben hasábfával, másodszor bottal, és hogy a karjai s az testi most is csupa kik, meg is akarta mutatni, de e tanú azt meg nem nízte. Láboit is nagyon fájdította, alig tudott hazamenni, harmad napjára le is betegedett, az édesanyja taragacson (!) nyomta haza". A második tanú, nemes Lelkes Istvány förgei bérlő hitvese, Horváth Örzse, 55-esztendős, r. kát. förgei lakos így tanúskodott: "... midőn beteg ágyában feküdt Földes Örzsébet, és az vármegye orvosa kimenvén hozzája e tanú (ti. Horváth Örzse asszony) fordította meg az testit, amint azt az orvos úr megnízkedte, ismét visszafordította, az testét igen forrónak tapasztalta lenni, és azonnal halálnak tért, nem sok üdő múlva meg is halt, e tanú öltöztette föl..." Ez a förgei asszony egyebeket is látott: "Harmadnapjára, hogy ismét az Orvos Urak kijöttek az holttestitt felbontanni, mutatta az orvos uraknak, az egész bal oldala fekete volt, máskülönben az holtteste úgy nízett ki, mint más holttestek." Miklós Tamás hitvese, a 30-éves, r. kát. Kultsár Örzse, aki Kováts Jánosnéval egy udvarban lakott, így emlékezik: "... Földes Örzsébetet betegsíge előtt néhány napokkal asszonya, Kováts Jánosné megverte, elsőbben kisded hasábfával, másodszor pálcával. Megveríse után Földes Örzsébet volt még e tanúnál, és az asszonyánál is látta még mosni, de hogy mikor betegedett meg és mikor vitte az anya haza, azt nem tudja, mert nem volt odahaza." Taíitskai Andrásné, a 70 esztendős Horváth Katalin is Kovátsék udvarában élt, s "egy ízben látta e tanú, midőn még betegsíge előtt asszonya, Kováts Jánosné pálcával megverte Földes Örzsét. Panaszkíppen beszéltette e tanú házánál Földes Örzse, hogy asszonya kíméletlen megverte, karjai csupa kíkek voltak, és az lábait fájdította. Annak utána nem sok üdő múlva, amint emlékezik e tanú, nagyszombaton, az édesanyja taragatson (!) nyomta haza." (Befejezése köv. számunkban) OLAJÁG Kevesen tudják, hogy Tompa Mihálynak, Petőfi és Arany barátjának, a népi-nemzeti irány egyik jeles költőjének, halála előtt egy évvel, 1867-ben, Olajág címmel vallásos tárgyú, egyéni hangú könyve jelent meg, mely elmélkedéseket, fohászokat, imákat tartalmazott. Jellemző, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon és a hatkötetes irodalomtörténet meg sem említi, pedig az egyéni vallomások mellett sok verset és verstöredéket is tartalmaz. Az előszót is, Nőmnek címmel, versben írja, és az egész könyvet feleségének ajánlja: Fogadd el tőlem, kedves jó hitvesem! /Rég ideje: hogy e némult koboz;/ s ajkam szavát nem veheted te sem. E szavakkal kezdi a hosszú verset, melyben utal arra, hogy kínzó betegsége folytán búcsúzni kényszerül, és költészete talán örökre elnémul. Kéri őt, nyugodjon bele a megváltozhatatlanba, és olvassa e könyvet. Díszes, barna, préselt borítású kapcsos könyvként jelent meg. A megsárgult belső címlapon egy olajágat vivő galamb rézkarca látható, mely a reményt sugallja. Az egész könyv külalakja engem mindig Arany János kapcsos könyvére emlékeztet, pedig azt eredetiben sose láttam és a tartalma is más. E könyvben leginkább az elmélkedések, az apró vallomások ragadták meg a figyelmemet. Senecához, Szent Ágostonhoz, Máraihoz hasonló hangnemben vall a természetről, a körülötte lévő világról, emberi érzelmekről ily címek alatt: Kevélység, A nyelv, A könny, A kertben, A szabadban, A magányban, Ősszel stb. Majd mindegyik elmélkedésébe, belesző egy-egy versrészletet is. Tompa nagyon szerette a természetet, A kertben című kis remekében így vall róla: "Gyakran minden ok nélkül, ha csak rövid percre is, jólesik kifutnom s megfordulnom a kertben; az mintegy könnyű, édes lélegzetvétel nekem az élet foglalkodásai között... Mindenütt munka és rend, öröm és hasznosság, mint valami jól rendezett életben,". Aztán a költő a virágok —a szegfű, hajnalka, viaszvirág és a többiek — szépségét, a pillangók, méhek, bogarak nyugtató jelenlétét dicséri s mindebben az Ur hatalmát és bölcsességét látja. A nyelvről ily ódái hangon szól: "Sebez és gyógyít, öl és elevenít, lángba borítja s megsápasztja az arcot... Ragad mint a rohanó ár, tündöklik, mint a szivárvány, vakít, mint a villám. Az okos valóságnak drága kincse, hatalma, méltósága és dicsősége!" A kevélységről szóló elmélkedését így zárja "Ó, testvéreim! ne legyünk hiúk arcunkra, termetünkre, a külbájakra; mert csak a bennső szépség a valódi kincs. Legyünk olyanok mint a fénybogár: mely nem tudja, hogy fény veszi körül..." A könnyről való gondolataiból sem hiányzik a költői pátosz: "Ó, a könny a boldogság szentelt vize; a szenvedés tüzének oltója, a beteg szív balzsama, az ártatlanság ajánlólevele, a bűnbánat követe. A könny velünk van ébren és álmunkban, életünkben s halálunkban." És így idézhetnénk tovább a költő gondolataiból, a prédikátor túlfűtött, szenvedélyes, keserű szavaiból, a betegségektől gyötört ember természet- és életszeretetéből. Gyakran veszem kezembe e számomra kedves, gondjaimban megnyugtató könyvet, és csak azt remélem, hogy egyszer az olvasók kezébe is kerülhet belőle egy' igényes válogatás. OZSVALD ÁRPÁD Fotó: MÉRY GÁBOR A HÉT 11
