A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-04 / 1. szám
ÉGTÁJAK Miért szeretem az anyanyelvemet? A pályamunkák közlését számozzuk. így könnyítjük meg döntésüket az Olvas ói díj odaítélésében. Kérjük önöket, hogy a pályamunkák közlésének befejezése után sorszám szerint jelöljék meg a legjobbnak tartott írást, és azonnal küldjék 'el szerkesztőségünk címére. 7. Ahhoz, hogy egy kívülálló ezt megértse, szükséges tudnia néhány alapvető dolgot rólam. Nekünk, mivel kisebbségként élünk egy országban, nem olyan természetes és magától érthető dolog az, hogy magyarul beszéljünk anélkül, hogy valaki oda ne morogná: — Amíg szlovák kenyeret eszel, beszélj szlovákul! Nem állítom, hogy mindenki így viszonyul hozzánk, de eléggé gyakoriak az ilyen megnyilvánulások. A sok keserű tapasztalat érlelte meg bennem az anyanyelvemhez való ragaszkodást, és megedzette azt. Egy nagyobb faluban éltünk, ahol látható volt a régi rendszer "sikeres" munkája: a beolvasztás. Az emberi "rövidlátásra" épített terv megvalósulása tönkretett itt valamit, amit már sohase lehet jóvá tenni. A nagymama nem tud szót érteni a kis unokával, mert az nem tud már magyarul. Viszont a kis unokának — nem tudni miért — nem megy a tanulás. Ebben a faluban, ebben az országban, ezekben a volt "szocialista" országokban egy lassú, de biztos munkájú "lélekgyalu" működött, amely ugyanolyan kongó ürességűre gyalulta sok ember bensőjét, és az embereket emberségüktől próbálta megfosztani, és ez többé-kevésbé sikerült is. A régi magyar faluban, amely lakóinak az ereiben - az eredetmonda szerint - Árpád vére is folyik, alig maradt pár fiatal, aki magyarnak vallja magát. Mivel más lehetőség nem volt, szlovák óvodába, és hatéves koromtól szlovák iskolába jártam. Nehéz volt megérteni azt, hogy x néni, aki tud magyarul,miért beszél hozzám azon a számomra ismeretlen nyelven, és miért haragszik, ha magyarul kérem valamire. Mindig ezt mondogatta: Beszélj szépen: szlovákul! Számomra nagyon ritka volt az igazi barátság. A többi gyerek bántott, mert más voltam, mint ők. Az óvodában sokat verekedtem, mert előszeretettel csúfoltak engem, és tapasztalatból tudtam, hogy az óvónéni nem az én pártomon áll. Az iskolában — elsős koromban — alig tudtam pár szót szlovákul. A pajtásaim már rég nem beszélték tisztán anyanyelvűket, hanem a szlovák nyelv itteni tájszólásával keverték. A testvérem és én voltunk az utolsó diákok, akiknek magyar nemzetiség volt írva a hivatalos papírokra. Az évek során megtanultam szlovákul, de éreztem, nem tartozom közéjük. Fájtak a történelemtanár megjegyzései, hogy "így meg úgy a gonosz magyarok". Sokszor lett volna kedvem kirohanni az osztályból, de ezt nem tettem meg. Ha nem olvastam volna magyar könyveket és otthon nem beszélünk magyarul, nem tudom, mi és ki lett volna belőlem mostanára. Negyedik osztályig tiszta egyes voltam, de már akkor kezdett nekik nem tetszeni az, hogy a bizonyítványt csak úgy veszem át, ha magyar nemzetiség van beleírva, és ezért ettől az évtől kezdve szlovák nyelvből — akárhogy tanultam— a bizonyítványba csak kettest kaphattam, nem egyest. Szüleim már fontolgatni kezdték újból, hogy hány évesek vagyunk, mikor kezdhetjük meg a magyar iskolába való beutazást Kassára (29 km). Testvérem, Emőke, ekkor már hetedikes volt, de én még csak ötödikes. Féltek a tanárok megtorlásától, ezért csak egyszerre voltak hajlandók minket kivenni az iskolából. Ötödik osztályban már éreztem, hogy ha itt maradok továbbra is, félkészáru lesz belőlem - erősen arra billent a mérleg. Tudtam, hogy a jövőm szempontjából a magyar iskola az egyedüli ésszerű megoldás, de mégis fájt az elválás. Az egész idő alatt tanultam a magyar nyelvtant, készültem az új, számomra még ismeretlen életre. Amikor először beléptem a magyar iskolába, már üresek voltak a folyosók — mindenki a saját osztályában volt. Nagyon izgultam. Bevezettek egy osztályba, és azt mondták, ide fogok járni. Bemutatkoztam - magyarul! Olyan volt az egész, mint egy álom. Mindenki magyarul beszélt: a tanárnő, a diákok. Nem éreztem már azt, amit én iskolai légkörnek neveztem addig - otthon éreztem magam. Hatodikos koromban nagyon sokat mosolyogtam. Derűs és vidám lettem, és alig éreztem az átállás nehézségeit. Majd félévkor ideköltöztünk Szepsibe, és hetedik osztályba már ide jártam. Megkomolyodtam, érdeklődni kezdtem a politika és minden egyéb iránt. Éreztem, hogy mióta anyanyelvemen tanulok - könnyebb a tanulás, többet tudok. Éppen ezért én úgy tartom, hogy minden embernek nem csak joga, hanem kötelessége is az anyanyelvén való művelődés. A másság sok hátrányt von maga után, de mégis ez az érték. Mindenkinek joga van a mássághoz, ahhoz, hogy legyen gerince, legyen anyanyelve és egy saját belső értékrendje, amellyel ugyanazt másként értékelheti. Vannak olyan emberek, akiknek a pénz és a hatalom utáni vágyakozás annyira elferdítette jellemét, hogy elvesztik önmagukat és magyarságukat. Ezek aztán szürke, jellemtelen emberré válnak, akik számítóan alakítják véleményüket, mindig az új szelek felé fordulnak, és lelkűk kong az ürességtől. Egyedüli uruk a pénz, melyért képesek mindig mindenre. Ezekből lesznek aztán a régi anyanyelvűk üldözői és egyben az emberek szégyene. Úgy érzem, hogy az anyanyelvem az életem, és benne élek, pedig tudom, hogy ő él bennem — velem együtt. GÁBOR ZSUZSA Szepsi Középiskolás kategória
