A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
Olyan volt közöttünk, mint aki más bolygóról tévedt ide. Akárcsak Exupéry kis hercege, csodálkozva nézte a többi világot. Nem értette és nem is tudott törvényeink szerint élni. Furcsa jelenség volt. Mindig úton, nagykabátja zsebeibe mélyesztve ökleit, néha mezítláb, mintegy vezeklő zarándok, feje körül láthatatlan töviskoszorúval, valahonnan épp megérkezett, vagy valahová éppen elindult. Nyughatatlan vérét titkos tüzek táplálták, s tartották örök hevületben. Az őstűz egyenesen Prométeusz kezéből. Isteni kegy és pokoli kárhozat. S e két véglet között kifeszítve a szenvedő hús-vér ember. Nehéz őt nem hús-vér emberként látni az emlékezés prizmáján át. Hisz már életében legendák övezték alakját. Olykor látták a korán munkába siető gömöriek amint a deres dombokat járja, festőállvánnyal a nyomában kutyájával. Amint homlokába tapadó hajával őrült módján hadonász s magyaráz valamit, isten tudja kinek, hogy aztán rávesse magát a kifeszített vászonra, szenvedélyes lázas tempóban megörökítse a gömöri táj egy-egy megismételhetetlen pillanatát. Tehetsége önpusztító tehetség volt. Az a fajta, ami minden mást kiszorítva teljesen eluralta elméjét, lelkét s egész lényét. Nem azért lett festő mert hírnévre vágyott, pénzre dicsőségre. Festő lett, mert így rendeltetett. Semmi sem tudta végérvényesen az anyagi világhoz kötni. Sem szerelem, sem barát. Pedig rengeteg barátja volt. Prága és Budapest között cseheket, szlovákokat, magyarokat kötött össze személye. Lentről felfelé tartó kisfiús mosolyáért mindenki azonnal a szívébe zárta, s aztán már késő volt a megbánás. Barátsága bűvköréből többé nem vezetett visszaút. Kiszolgáltatottsága, gyámoltalansága, ahogy Gömörben együttérzően mondják róla, felelősségérzetet szült az emberben. Apránként vállaltuk külső élete terheit. Azt reméltük, egyszer majd révbe jut. Vagyis, egyszer majd olyan lesz, mint mindenki más. Csak az idő múlásával, amikor egyre ritkultak s egyre inkább keserű fintornak hatottak kisfiús mosolyai, s szaggatott, még a legközelebbi barátoknak is nehezen érthető beszédéből tudtuk, hogy menthetetlen. Belső tüze elpusztítja egy szép napon, s ez a nap egyre közelebb van. Aztán a végzet másképp döntött. Egy reggel a korán munkába siető gömöriek rátaláltak a földre zuhant Ikaruszra, Gömör szülte és Gömör ölte meg. S (1949-1987) most Gömör próbálja lelkét a halhatatlanságba emelni. S mi majd elzarándokolunk hozzá barátságunk tanúságtételeként. Azért is, hogy megossza velünk az olykor ránk törő magányt, mint régen. KOVÁCS MAGDA (Elhangzott a Gömöri Múzeum Dúdor István állandó kiállításának megnyitóján)
