A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám

Olyan volt közöttünk, mint aki más bolygóról tévedt ide. Akárcsak Exu­­péry kis hercege, csodálkozva nézte a többi világot. Nem értette és nem is tudott törvényeink szerint élni. Furcsa jelenség volt. Mindig úton, nagykabát­ja zsebeibe mélyesztve ökleit, néha mezítláb, mintegy vezeklő zarándok, feje körül láthatatlan töviskoszorúval, valahonnan épp megérkezett, vagy va­lahová éppen elindult. Nyughatatlan vérét titkos tüzek táplálták, s tartották örök hevületben. Az őstűz egyenesen Prométeusz kezéből. Isteni kegy és pokoli kárhozat. S e két véglet között kifeszítve a szenvedő hús-vér ember. Nehéz őt nem hús-vér emberként lát­ni az emlékezés prizmáján át. Hisz már életében legendák övezték alak­ját. Olykor látták a korán munkába si­ető gömöriek amint a deres dombokat járja, festőállvánnyal a nyomában ku­tyájával. Amint homlokába tapadó ha­jával őrült módján hadonász s magya­ráz valamit, isten tudja kinek, hogy az­tán rávesse magát a kifeszített vászon­ra, szenvedélyes lázas tempóban meg­örökítse a gömöri táj egy-egy megis­mételhetetlen pillanatát. Tehetsége önpusztító tehetség volt. Az a fajta, ami minden mást kiszorítva teljesen eluralta elméjét, lelkét s egész lényét. Nem azért lett festő mert hírnévre vá­gyott, pénzre dicsőségre. Festő lett, mert így rendeltetett. Semmi sem tud­ta végérvényesen az anyagi világhoz kötni. Sem szerelem, sem barát. Pedig rengeteg barátja volt. Prága és Buda­pest között cseheket, szlovákokat, ma­gyarokat kötött össze személye. Lent­ről felfelé tartó kisfiús mosolyáért mindenki azonnal a szívébe zárta, s aztán már késő volt a megbánás. Ba­rátsága bűvköréből többé nem veze­tett visszaút. Kiszolgáltatottsága, gyá­moltalansága, ahogy Gömörben együttérzően mondják róla, felelőssé­gérzetet szült az emberben. Aprán­ként vállaltuk külső élete terheit. Azt reméltük, egyszer majd révbe jut. Va­gyis, egyszer majd olyan lesz, mint mindenki más. Csak az idő múlásával, amikor egyre ritkultak s egyre inkább keserű fintornak hatottak kisfiús mo­solyai, s szaggatott, még a legközeleb­bi barátoknak is nehezen érthető be­szédéből tudtuk, hogy menthetetlen. Belső tüze elpusztítja egy szép napon, s ez a nap egyre közelebb van. Aztán a végzet másképp döntött. Egy reggel a korán munkába siető gömöriek rá­találtak a földre zuhant Ikaruszra, Gömör szülte és Gömör ölte meg. S (1949-1987) most Gömör próbálja lelkét a halha­tatlanságba emelni. S mi majd elza­rándokolunk hozzá barátságunk tanú­ságtételeként. Azért is, hogy megossza velünk az olykor ránk törő magányt, mint régen. KOVÁCS MAGDA (Elhangzott a Gömöri Múzeum Dúdor István állandó kiállításának megnyitóján)

Next

/
Thumbnails
Contents