A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám
REX RICHARTZ A SZÖKEVÉNY KRIMI DEXTER NYOMOZÓIRODA - ez áll aranyszínű betűkkel az ajtómon. De ne gondolják, hogy olyan bolondságokkal, piti ügyekkel foglalkozom, mint a tévé vagy a regények magándetektívjei! Nem vagyok bolond. Napi száz dollárért viszont felkutatom elszökött kutyáját, vagy kiderítem, ki okozta a kárt autójának baloldali sárhányóján. — Eltűnt a férjem! — állított be hozzám csupa havasan egy szép délutánon Helen Hancock. A szék sarkára kuporodott, s annyira ideges volt, hogy a szüntelen pislogástól csaknem kiestek a kontaktlencséi. Ebből is látszott, hogy segítségre szorul. — Tegnap este ment el azzal, hogy cigarettát vesz — mesélte. — Már felhívtam valamennyi kórházat, és a halottasházakat is. A férjemet nem szállították be egyikbe sem. Herbert Hancock harminckét éves, magassága 179 centi, kissé molett, és teljesen normális alkalmazottja az egyik nagyáruháznak. Részlegvezető, vagy hasonló beosztásban. Az asszony átadott egy fényképet, és következett a családi idill részletes leírása: — Olyan jó sora van mellettem! — szipogta. — Ahogy hazaér, máris asztalon az étel. Nyomban hozom a papucsát, aztán evés után együtt nézzük a tévét. Herbert imád otthon lenni, nem kívánkozik sem a mulatókba, sem a moziba. Csaknem megsajnáltam. Az asszonyság nem volt az a kimondott szépség, de csúnya sem. Viszont voltak benne olyan anyáskodó vonások, amik bizalmatlanná teszik a férfiakat. — Napi száz dollár és a kiadások — közöltem vele. — Ezért hajlandó vagyok felkutatni az ön Hcrberjét. Átadott egy csekket. Herbert Hancock tisztességes szökevénynek bizonyult. Eltűnése előtt az áruházban kivette rendes évi szabadságát. Mivel Herbert még csak első alkalommal követett el ilyesmit, nem ismerhette ki magát eléggé a nagy tülekedésben. Számomra ez előny, így sokkal könnyebb lesz rábukkannom. A taxisok központjában megtudtam , hogy az általam keresett férfit, akire Herbert személyleírása illik, a röptérre vitték. A PANAM légitársaság pénztárában ülő légikisasszony emlékezett rá, hogy egy bizonyos Hancock úrnak Mexikóba szóló menetjegyet adott el. Pontosabban Tijuan városába. Magam is vettem hát egy jegyet. Megérkezésem után egy maroknyi apróval a legközelebbi telefonfülkébe mentem. A tizenhetedik szállóban szerencsével is jártam. — Igen uram, mister Hancock nálunk lakik — közölte velem a porta főnöke. Taxit hívtam, s félóra múlva már a szállóban voltam. Amolyan pöffeszkedő, cirádés épület volt ez még a gyarmatosítás idejéből. Herbert Hancock egész lakosztályt bérelt. Amikor beléptem, az ágyon heverészett. A toalettasztalkánál egy fekete szépség ült és fésülködött. — Bizonyára a feleségem küldte — fogadott Herbert köszönés helyett. — Foglaljon helyet! Iszik valamit? — Köszönöm — mondtam. — Egyszerűen ott kellett hagynom! — mondta Herbert a harmadik Whisky után. — Hisz ismeri Helent. Nagyon jószívű asszony... de legyen őszinte, szeretné, ha a felesége lenne? Hogy nap mint nap, minden áldott éjjel körülvegye anyai szeretetével, gondoskodásával? — Nem tudom — mondtam. — Végtére is az ön felesége, Hancock úr. — Nagyon kedves, csupaszív nőszemély — ismételte Hancock, majd tekintetét a fekete szépségre vetette, aki időközben elkészült a fésülködéssel. — Nem szeretne néhány napra ön is kirúgni a hámból, Dexter úr? — kérdezte. Majd elővett egy köteg bankjegyet. Kilencszáz dollár lehetett. — El tudja képzelni, mennyi ideig tartott összekuporgatnom? — kérdezte. Honnan tudhattam volna, mennyit keres egy nagyáruház részlegvezetője? 30 A HÉT
