A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-28 / 52. szám
A csehszlovákiai magyarok fóruma Ifi íl« O CL 05 0 0.0 I KflREL KAPLftM PRAVDA O ČESKOSLOVENSKU 1945-1948 KAREL KAPLAN Érdekes, figyelmet érdemlő könyvet jelentetett meg a prágai Panoráma Könyvkiadó Az igazság Csehszlovákiáról címmel. A könyvet először Münchenben adták ki 1985-ben, s csak 1990-ben nálunk. A szerző 1928-ban született, politikai dolgozó volt, s mint történésznek Csehszlovákia története volt a szakterülete. Karel Kaplan 1970-ben arra kényszerült, hogy elhagyja a Csehszlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetét s teljes hat esztendeig munkásként dolgozzon. 1976-tól él Münchenben, több mint negyven könyv és tanulmány szerzője. Az igazság Csehszlovákiáról című könyve hat fejezetre oszlik: München politikai jóvátétele; A németek kollektív bűnösségének és kitelepítésének elve; Kárpátalja, mint probléma; Teáin; A magyar kisebbség; A csehek és a szlovákok viszonya. Mi 52. számunkban a számunkra legizgalmasabb A magyar kisebbség című fejezet közlését kezdjük el. A rólunk szóló meglepően tárgyilagos részt minden olvasónk figyelmébe ajánljuk. SZÁMKIVETETTEK A magyar kisebbség Az elhatározás A csehszlovák nemzetállam megteremtésére törekvő politikai koncepiónak a magyar nemzeti kisebbség felszámolása is a részét képezte. Ez a terv mintegy félmillió csehszlovák állampolgárt érintett, akik főleg Szlovákia déli határvidékein éltek, mely területeket 1938-ban a hitlerbarát Magyarország megszállt. A magyar kisebbség felszámolására vonatkozó terv kiagyalói: Beneš elnök és környezete feltételezték, hogy a magyarokkal szemben hasonló módon fognak eljárni, mint a német kisebbség esetében. Elképzelésüknek megfelelően 1943-tól a magyarokat a németekkel együtt felelőssé tették Münchenért, a köztársaság szétveréséért és a megszállók brutalitásáért. Mivel Csehszlovákiának a magyar kisebbség áttelepítése érdekében kifejtett igyekezete nem találkozott a nagyhatalmak megértésével, a végső cél érdekében a prágai kormány minden eszközt megragadott: a transzferelv elfogadtatására irányuló lépések mellett megpróbálkozott a lakosságcserével, a magyarok üldözésével, a reszlovakizációval és a belső kolonizáció módszereivel is. De minden igyekezete hiábavaló volt, mert a magyar kisebbséget nem sikerült likvidálnia. Eredményként csupán félmillió és nem csak magyar nemzetiségű állampolgár szenvedéseit könyvelhette el. Kezdetben a londoni és moszkvai emigráció magyar vonatkozású elképzelései eléggé eltértek egymástól. Ráadásul a szlovákiai ellenállás képviselői (akiket a leginkább érintett a magyar kisebbség jövőbeni sorsa) sem értettek mindenben egyet az emingráns politikusok elképzeléseivel. Végül nacionalizmusuk egyesítette ezeket az erőket, és a politikai pártok hatalmi harcukban a magyar kérdést is fölhasználva elérték a nacionalizmus felerősödését. Az ismert dokumentumokból kitűnik, hogy Beneš először az 1943 decemberében tett moszkvai látogatása alkalmával fejtette ki nyíltan a magyarok kitelepítésének tervét. Ezt megelőzően a Londonban és a Roosevelttel Washingtonban folytatott megbeszélésein még kifejezetten a németek kitelepítéséről volt szó, de a Sztálinnal és Molotovval való találkozás alkalmával már a magyarok eltávolításáról is beszélt. E tárgyalások záróegyezménye megerősíti a szovjet kor.mánynak a magyar lakosság kitelepítésével kapcsolatos jóváhagyását. Ugyanezen a napon, 1943. december 18-án Beneš a Sztálinnal, illetve Molotowal folytatott tárgyalások végeztével találkozott a CSKP moszkvai vezetésével. Közölte velük, hogy a németek kitelepítéséhez megkapta Sztálin beleegyezését, és kijelentette, hogy ugyanez érvényes a magyarokra is, „miközben ezt az eljárást megkönnyíti a szlovákiai magyar lakosság kicserélése a magyarországi szlovákokért”. Akkoriban a kommunisták a magyar kisebbség sorsáról még másként vélekedtek, és azt nem kapcsolták össze a szudétanémetek kitelepítésével. Beneš bejelentése nem kis meglepetést jelentett számukra, hiszen a korábbi londoni tárgyalásokon minden esetben a német lakosság transzferjéről volt szó, de még a moszkvai találkozó után sem vették elég komolyan Beneš kijelentéseit. Ezzel magyarázható, hogy a londoni elvtársaik a köztársasági elnökkel folytatott megbeszéléseikről tájékoztató levélben csupán a német kérdésről írtak, a magyarok esetleges kitelepítését meg sem említették. Beneš és londoni környezete nem változtatott sokat eredeti álláspontján, míg a kommunistákról ugyanez nem mondható el. E változás okait nem könnyű nyomon követni. A kommunisták már 1944 februárjában Londonban a Szocialista Blokknak megvitatásra benyújtott programjavaslatukban kiterjesztették a magyarokra a németek ellen alkalmazandó eljárás tervét. A javaslat, melyet március 12-én a londoni csehszlovák kormány is elfogadott, három fő elvet tartalmazott: 1) Azokat a magyarokat, akik vétettek a köztársaság ellen, szigorúan meg kell büntetni. 2) Azoknak a magyar antifasisztáknak, akik a hitlerizmus ellen harcoltak, csehszlovák állampolgárságukat megerősítik. 3) A többi magyar nemzetiségű állampolgár szabadon dönthet arról, kérie a Csehszlovákiába való optálását, miközben a kormány minden egyes kérvényt egyénileg fog elbírálni. 1944 áprilisában a moszkvai emigráció vezetői a „Javaslatok a felszabadított területeken foganatosítandó intézkedések” című dokumentumon dolgoztak. Gottwaldnak a javaslat megvitatásáról készített feljegyzéseiben szerepel a magyarok egyenjogúságának és a demokratikus magyar erőkkel való együttműködésnek a gondolata. Az átmeneti intézkedésekre vonatkozó cikkben viszont már nem tesz említést a kisebbségek sorsáról. Röpke négy hónappal a javaslat megvitatása után a kommunisták határozottan ellenezték a magyar antifasisztákkal való együttműködést és részvételüket a helyi önkormányzati szervekben. Újabb két hónap elteltével Jan Šverma. a CSKP moszkvai vezetőségének tagja kijelenti, hogy a párt „semmiféle akadályt nem fog gördíteni e kérdések radikális megoldása elé". 1944 novemberében a magyar kisebbség problémája diplomáciai területre tevődött át. A csehszlovák kormány még 1944 augusztus 24-én sürgette a német és magyar lakosság kitelepítésének jóváhagyását. Amikor Moszkvában elkezdődtek a magyarszovjet fegyverszüneti tárgyalások, Beneš és Ripka javasolták, hogy „a fegyverszüneti feltételek közé vegyék fel a szlovákiai magyarok kitoloncolásának és a lakosságcserének a követelményét is". Ripka a Csicsajev szovjet diplomatával folytatott tárgyalásai kapcsán közölte Fierlingerrel: „megmagyaráztam neki (Csicsajevnek - a fordító megjegyzése), hogy számunkra ez nagyon kívánatos lenne, mint a szudétanémetek Németországba történő kitelepítését szolgáló precedens.” Fierlinger felkereste Zorint, aki nem sok reményt jósolt a csehszlovák követelések teljesülésének, mivet a kérdés, melyet érintenek, nem a fegyverszüneti tárgyalások, hanem a békekonferencia hatáskörébe tartozik. Zorin válasza nem elégítette ki Londont. 1945. január 9-én Ripka ismételten sürgette Fierlingert, hogy kezdjen újabb megbeszéléseket Zorinnal, és igyekezzen elérni a transzferelv beiktatását a fegyverszüneti feltételek közé. Az ügy fontosságát egyrészt azzal indokolta, hogy a nép amúgy is kiközösítené a magyarokat, és e feltétellel kötelezhetnék Magyarországot, hogy a száműzötteket befogadja és gondoskodjon róluk. Másrészt viszont, mivel a transzferelvvel kapcsolatban Anglia és az USA részéről ellenállásra lehet számítani, e pontnak a Magyarországgal kötendő fegyverszüneti egyezmény feltételei közé való besorolása elősegíthetné a probléma jövőbeni megoldását. Fierlingernek külön a lelkére kötötte: „Ismételten ecseteld ezt az aspektust a szovjet kormány előtt, mert ez ügyben csak rájuk számíthatunk." Másnap Fierlinger tudósított a szovjet fegyverszüneti javaslatról, mely a transzferkövetelést nem tartalmazta. A következő nap pedig ismertette a jugoszláv nagykövettel lezajlott beszélgetésének eredményét: „A nagykövet kitelepítési javaslatunk mellett nem kíván kiállni, mivel szerinte ez a kérdés a béketárgyalások hatáskörébe tartozik.” 1945. január 15-én Fierlingert meghívták a Kremlbe a Magyarországgal folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokra, ahol Molotov mellett ott volt az amerikai nagykövet, Harriman és a brit nagykövet, Balfour is. A vita középpontjába a transzferelv került. Molotov tréfálkozva tért rá a csehszlovák követelésre: „Mi legyen hát azokkal a magyarokkal, akik nem szeretik Csehszlovákiát? Szerintem a javaslatot el kell fogadni." Harríman „határozottan ellenzett mindent, ami akár távolról is lakosságcserére emlékeztetett”. Balfour nem kívánt a kérdésről tárgyalni, amennyiben az a békeszerződések tárgykörét képezi. Fierlinger ekkor azzal érvelt, hogy „humánus szempontból fontos, hogy a magyarok az országot elhagyják”, amin azt értette, hogy így elkerülhető volna, hogy a magyarok a csehek és a szlovákok gyűlöletének legyenek kiszolgáltatva. A londoni emigráció nem nyugodott bele a transzfer elutasításába, és Ripka tárgyalni kezdett az angol és az amerikai követtel, Nicolsszal és Bruninsszal. A Molotov támogatására utaló megjegyzése hatására mindkét követ megígérte, hogy a problémáról tájékoztatják az illetékes helyeket, és kieszközlik a támogatást. De a két nagyhatalom álláspontja ezek után sem változott. Ripka ekkor megpróbálta elérni, hogy Fierlinger legalább azt a kitételt elfogadtassa, miszerint „Magyarország köteles befogadni a Csehszlovákiából önként távozó, vagy onnan kiutasított magyarokat”. Ripka üzenetének bevezetőjeként egyébként Beneš és kormánya köszönetét fejezte ki Molotovnak „rendkívül hatásos segítségéért”. Az 1945. január 20-án Magyarországgal aláírt fegyverszüneti egyezmény a csehszlovák követelésekről nem tett említést. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok elutasító magatartása jelezte, hogy Benešnek csupán a németek kitelepítéséhez sikerült megszereznie a nagyhatalmak beleegyezését, és a jövőben hasonló eljárást alkalmazni a magyarokkal szemben valószínűleg nagyon körülményes lesz. Csehszlovákiának London és Washington véleményét nem sikerült megváltoztatnia, így csupán Moszkva támogatására számíthatott. A londoni csehszlovák politikusokat ez egyáltalán nem kedvetlenítette el, de a moszkvai emigráns körökben némi aggodalmat keltett. A kommunisták nem lehettek egész biztosak, számíthatnak-e a nagyhatalmak támogatására a békeszerződések előkészítése során. Ráadásul abban az időben bizonyos szovjet körök az új magyar kormány megalakulása kapcsán új demokratikus Magyarország születéséről beszéltek. Ezek a körülmények arra késztették a kommunista vezetőket, hogy korábbi véleményüket megmásítsák. (Folytatjuk) 6
