A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-28 / 52. szám
MILYEN VOLT EZ AZ ÉV? Eredetileg azt terveztem, hogy az esztendő vége felé barátaim, közelebbi és távolabbi ismerőseim körében közvéleménykutatást rendezek, amelynek során csupán egyetlen kérdésre kerestem volna a választ: Milyen volt ez az év? Sajnos, a felmérést félbe kellett hagynom, mert az időhiány és a rengeteg intéznivaló miatt egyszerűen képtelenség volt a beszélgetések időpontját egyeztetni. Persze, ez a tény is elárult valamit: ebben az évben még a megszokottnál is jóval többet rohantunk, intézkedtünk és - idegeskedtünk. De vajon miért? Hiszen az év elején még olyan csodálatosnak és biztatónak tűnt minden. Még ott csengtek fülünkben a bársonyos forradalom vezéreinek lelkesítő szavai, a külföld ámulattal és elismeréssel kommentálta ezt az örvendetes és elegáns fordulatot. A gombamód szaporodó politikai mozgalmak és pártok szószólói szinte egymást túllicitálva rózsaszínű és rózsa illatú párákba bugyolált szavakkal ecsetelték, hogyan képzelik el ők a demokráciát és a gazdasági felemelkedést. A sebtiben - és korántsem demokratikus úton - átalakított parlamentek azon melegében megkezdték az új törvények megalkotását (bár jobban illene ide az a megállapítás, hogy futószalagon való gyártását), s egy pillanatra úgy tűnt, hogy a civil társadalom is mozgásba lendül: különböző társadalmi szervezetek, érdekvédelmi szövetségek alakultak, egyre többen kacérkodtak részvénytársaság alapításának a gondolatával, a különböző gazdasági vállalkozásokkal predig már-már Dunát lehetett volna rekeszteni. Aután fokozatosan fel-felbukkantak az első fals hangok, az első figyelmeztető jelek. A törvényalkotás folyamata mintha lelassult volna, a honatyák és honanyák egyre inkább elmerültek a részletekben, másod- és harmadrangú problémákkal viaskodtak (lásd címer- és kötőjelvita), s az oly sokat emlegetett tolerancia is egyre fogyott a hetek, hónapok múlásával. Először a nemzeti kisebbségek figyelhettek fel a közhangulat romlására. A tudatosan szervezett és a sajtó által is hathatósan támogatott magyarellenes kampány első jeleit már januárban észlelhettük. Később egyre erőteljesebbé vált ez a csatazaj, olyannyira, hogy már a kormánynak is állást kellett foglalnia az ügyben. így utólag visszanézve, azt hiszem nem a legszerencsésebb módon tette meg ezt. Mindenekelőtt a nemzeti kisebbség marasztaltatott el; ő a bajkeverő, ő a nacionalista, ő a felbújtó, a szlovákok csak védekeznek a magyar terjeszkedés ellen. Ez az alapállás volt jellemző végig, ennek volt köszönhető, hogy minden kisebbségi kérés és követelés merev elutasításra talált, vagy esetleg zsákutcába terelődött. Gondoljunk csak a Jókai Egyetem körüli hercehurcákra, általában a nemzetiségi oktatásügy körüli ködösítésekre, de ebből a manipulált közhangulatból bontakozott ki a nyelvtörvény megalkotásának az igénye is. Sovány vigasz, hogy a csehek is ugyanúgy megkapták a magukét. Mindezek ellenére az év első felét végeredményben pozitívan könyvelhetjük el, hiszen jelentősen megnőtt Csehszlovákia nemzetközi tekintélye (Havel elnöknek is köszönhetően), sikeresen lezajlottak a szabad parlamenti választások (az ország 85 százaléka a rendszerváltásra voksolt), s mi magyarok is elégtétellel nyugtázhattuk, hogy bár a választási törvény nem biztosította eleve a nemzetiségek parlamenti képviseletét, mégis bejuttattunk annyi magyar képviselőt a törvényhozásba, mint amennyit nem is reméltünk. Ha most az év végén mérleget vonunk, okvetlenül pozitívan kell értékelnünk azt a tényt, hogy a magyarság három olyan politikai mozgalmat is létrehozott, amelynek parlamenti képviselete van. Ez már csak azért is nagy dolog, hiszen olyan nagy múltú pártok, mint a szociáldemokraták vagy a cseh szocialisták nem tudtak képviselőket bejuttatni a törvényhozásba. Sajnos a magyar politikai mozgalmak kapcsolatáról már korántsem lehet ilyen örvendezve nyilatkozni. Sokszor az volt az ember érzése, hogy némelyek merő szórakozásból küldözgetik mérgezett nyilaikat az ellenfélnek kikiáltott mozgalom felé, hátha valakinek fájdalmas duzzanat támad testének azon a részén, ahol a találat éri. Igaz, mára ez a testvérharc alábbhagyott (vagy csak kevésbé látványos formát öltött?), s a helyhatósági választások véglegesen tisztázták a tényleges erőviszonyokat. A csehszlovákiai magyarság legfontosabb politikai mozgalma az Együttélés, s ezt a tényt a jövőben - akár tetszik, akár nem - a szlovák és a szövetségi kormánynak is tudomásul kell vennie. Sajnálatos módon ezt a mozgalmat tudatosan lejáratták a szlovák közvélemény előtt, a Szlovák Nemzeti Párttal állították egy sorba, s a mozgalom elnökét, Duray Miklóst pedig Csehszlovákia első számú közellenségének igyekeztek beállítani. Elég szomorú, hogy ebben a hecckampányban magyar politikusok és toliforgatók is aktívan közreműködtek. Egy ilyen összefoglalásból nem hiányozhat a gazdaság helyzetének az értékelése sem. Nos, ezen a téren véleményem szerint kevés előrelépés történt az elmúlt évben. Nagy a tanácstalanság a veszteséges üzemek háza táján. Számos vállalat a tőkehiány miatt nem tudott eddig profilt váltani, megújulni. A külföldi tőke viszont csak nem akar bejönni. Mečiar szlovák miniszterelnök egy ízben őszintén bevallotta, hogy a nemzetiségi torzsalkodások, a nyelvtörvény körüli huzavonák miatt naponta milliós veszteségek érik az országot. Igen bizonytalan a mezőgazdaság helyzete is. A készülő földtörvényről kusza és ellentmondásos hírek szivárogtak ki, közben a termelőszövetkezetek jelentős hányada a csőd szélére került, a sokak által üdvözítőnek mondott farmergazdaságok kialakításához pedig nem adottak még sem a jogi, sem az anyagi feltételek. A parlamentre egyre nagyobb nyomást próbálnak gyakorolni minden irányból, hogy minél gyorsabban hozza meg a törvényeket, ugyanakkor sokan úgy várják 1991. január elsejét, mint a síkfutók a rajtpisztoly dörrenését. Politikus szájából hangzott el a minap: a gazdasági reform január elsejével kezdődik. Ezt felthetően úgy kell érteni, hogy ami eddig történt, az csupán bemelegítés volt. Félek azonban, hogy a gazdasági reformokat nem dátumokhoz kötik. A változást vagy akarjuk, vagy nem. Ha pedig akarjuk, akkor azonnal cselekedni kell. Sajnos az idézett politikushoz hasonlóan gondolkodnak mások is ebben az országban, ezért aztán senki nem tudja pontosan, mihez is tartsa magát. Csak egyetlen biztos dolgot érzékelek mostanában: a korona értékének a romlását. A háztartások kiadásai néhány hónap alatt szinte megduplázódtak, a bevételek viszont semmivel sem emelkedtek. Amikor e sorokat írom még tíz nap van karácsonyig. Ennek ellenére az üzletekben semmi sejm utal a közeledő ünnepekre. Sok helyen még az ilyenkor szokásos díszítést is elfelejtették felrakni. A drogériák és az élelmiszerüzletek előtt végnélküli sorok kanyarognak, az áruházakban a kínálat siralmas. Nyílt titok, hogy az új évben nem lesz elég burgonya, cukor, gyökérzöldség, s talán a húsellátással is gondok támadnak. Néhány hete valamelyik közgazda azt nyilatkozta a rádióban, hogy Szlovákiában jövőre a munkanélküliek száma elérheti a 400 ezret is. Ez komoly kihívás a formálódó demokrácia számára, mint ahogy az is, hogy várhatóan összeroggyan a könyvkiadás és a sajtórendszer. Különösen a nemzetiségi kultúrát fenyegeti óriási veszély, még az is elképzelhető, hogy évekig nem fogunk tudni csehszlovákiai magyar szépirodalmat kiadni. De ezek már jövendölések, én viszont az elmúlt évről akartam írni. Nemcsak rajtam múlott, hogy ez a beszámoló ilyen szomorúra sikeredett. LACZA TIHAMÉR KEDVES OLVASÓINK! Mint ahogy azt már 50. számunkban jeleztük, 1991 januárjátóf megváltozik lapunk külalakja és terjedelme. Sajnos, az egyre nehezebb gazdasági helyzetben elkerülhetetlenné vált a lap árának az emelése is. Ezentúl egy szám 5 koronába kerül majd. A Postai Hírlapszolgálattal (PNS) folytatott tárgyalásaink során megállapodtunk a negyedévi és a félévi előfizetés lehetőségéről is. Az előfizetés díja negyedévre 65 korona, fél évre 130 korona, egész évre 260 korona. Felhívjuk régi előfizetőink figyelmét, hogy 1991 első negyedévében még a korábbi áron fizethetik elő lapunkat. 3