A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
Rovatvezető: CSAMAKY ELEONÓRA selete is támogatja. Nemzetiségi törvény sem született még meg, holott a kisebbségek személyi jogokon kivül kollektiv elismerést is sürgetnek. A szabadság tehát télig megvan, félig még teljesületlen. Számítunk, hogyne számítanánk az új, föderatiwá tömörülő Európa minden haladó elemének, pártjának, intézményének fellépésére egy valóban demokratikus Románia s azon belül a népegyenlöség javára. Az erdélyi és bánsági magyarság létkérdéseinek megoldására biztat a forradalom szikráját hősi magatartásával kipattantó Tőkés László temesvári lelkész, most már nagyváradi református püspök és az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, ezért áll ki Domokos Géza és Szöcs Géza, a szövetség elnöke és főtitkára, s élénk a kapcsolat a magyar kisebbség és az egyetemes magyarság, nemkülönben a készülő Európa-ház minden nemzetközi intézménye között is. Itt belül az országban pedig — ahogy a Marosvásárhelyt megsebesített Sütő András mondja — „radikalizálódott", öntevékennyé válva a magyarság, számos román értelmiségi megértő barátságát megszerezve. Számtalan az alulról indult egészséges kezdeményezés, pl. ha a kórusmozgalmat tekintjük vagy a táncházakat. Újjászületnek a régi híres gazdakörök és közbirtokosságok, kisiparos egyesületek és szövetkezetek, újra megalakult az Erdélyi Múzeum Egyesület, elmélyült az egyházi élet. Az így felszabadult alkotó emberi energiák csodáit éljük máris nap mint nap. Ami még elmaradt, az a diktatúra alatt becsapott és felszámolt munkásmozgalom s a holttá üresített szakszervezetek helyreállítása, annál is inkább, mert a kommunista párt önfelosztása és a szociáldemokrácia választási balsikere következtében támadt űrben a demokrácia teljessé válását újabb megpróbáltatások hátráltathatják. • Milyennek látják Kolozsvárt és ön személy szerint is a cseh-szlovák változásokat, ezen belül a cseh-szlovákiai magyarok helyzetét ? — Nehéz szólni olyasmiről, amit nem vagy alig ismerünk. Be kell vallanom, hogy személyileg ugyan hozzájutok a pozsonyi és kassai magyar sajtóhoz s baráti levelezés metéje vagyok. Közéleti szerepem csakis az elhúzódó irodalmi lexikon szerkesztésére útján is tájékozódom, de az én nyolcvannégy évemmel immár szobám itthon ülő reösszpontosul (a diktatúra beszüntette volt a megjelenést), legfeljebb egy-egy cikk, tanácsadás erejéig kapcsolódom be a hazai tömegtájékozódás forgalmába. Tudomásom szerint egyedi érdeklődésemen kivül alig tud a romániai magyar közélet valamit is a cseh-szlovákiai eseményekről, azt is csak a budapesti rádióközlés rövid áttételeiben. Pedig élő, szoros, sokoldalú kapcsolatra volna szükség, egy közvetlen hídszerepre, melyet Cseh-Szlovákia és Románia közt a két állam azonos nyelvű és mozgalmi célirányú magyar nemzeti kisebbsége tölthetne be. De hiszen még odáig sem értünk, hogy sajátos könyv- és folyóirat-kultúránk értékeit rendszeresen kicseréljük! Úgy gondolom, idővel képviselőink minden mozgalmi fokon és művelődési minőségben összejöhetnének és alkalmi, esetleges, laza kapcsolatok helyett intézményessithetnék ezt az országainkat összekötő hídszerepet. Közli: AICH PÉTER KÁNYÁDI SÁNDOR A bujdosni se tudó szegénylegény éneke AD NÓTÁM ADY ENDRE D. G. barátomnak mondom kelendő a burkus minket még egy rongyos forintra se taksál senki emberboltos nem kellünk mi múltnak nem kellünk mi mának kivált jövőnek minket itt utálnak nem kellünk mi testvér sem itten sem ottan a nemkellésekbe beleszomorodtam hitted volna-e hogy nyelvpecérnek álljon a valamikori kenyerespajtásom kivel együtt vittünk vettük meg a sáncot akkor még a világ gyönyörűnek látszott lejárt testvér lejárt rosszul tarisznyáltak felezőideje a vén ideáknak kiszikkadt a nádas kigyérült az erdő nem bujdosó lenne a nevünk tekergő sem inde sem unde semerre az utunk egy-két ezer évet vissza kell butulnunk kelendő a burkus hát vigyék ha adják várjuk mint a holtak az ítélet napját SZILAGYI DOMOKOS Meštrovič: Jób Egy csont-bőr, vén zsidó üvölt föl egekre a szemétdomb földről, az Úristen kedve szerint bánt s bánt el vele: néha mint jó atya vagy csibész kölyök: ahogyan éppen kedve jött. Egy csont-bőr, vén zsidó üvölt föl az égre a szemétdomb földről: — Csupasz, szegény, árva maradtam, hogy el ne veszítsed miattam a fogadást, Uram, s a Sátán e/zöldüljön hűségem láttán; mit csak szeszélyed elkívánt: hét fiat és három leányt, barmot, birkát, öszvért, tevét, mindent leraktam teeléd, nekem mindez: levegő, semmi, — csak méltóztass koldussá tenni, testem lakja százszámra féreg, zabáljanak szorgos fekélyek, ez Tenéked mind jobb a jobbnál, s majd szólsz a végén: — Jól van, Jób, már elég volt, nincs megbízhatóbb, mint az Isten szolgája, Jób, szétszéledt, elhullott a nyája, szemétrakás a háza tája, a szegénység beköltözött hozzája, koldusok között legkoldusabbá téve — szolgám, most hát fordítsunk Jóbnak dolgán, kit elvesztett az Úr miatt: kap három lányt és hét fiat, dús aratást, csordányi barmot, hosszú életet és hatalmat. És szóla Jób: —. Uram, örülnöd lehetett, de nem eltörülnöd azt, mi volt. Ha ki szenvedett, hogy semmi volt? — az nem lehet! Mit számít, hogy imádva. Téged, megérhetek négy nemzedéket, és kegyelmedet tudva tudván, nem kell tengődnöm ganén, dudván, de bármint tisztelnek és szeretnek az emberek: nem, nem parancsolsz, nem, nem, nem az emlékezetnek! Álmatlanságok éjszakáin emlékeznek majd unokáim, s az iszonyat lázában égve föl- s fölüvöftenek az égre! Fotó: J. Du be ň 13
