A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-21 / 51. szám

A magyar színészet emlékeiből

bomlás viszonyrendszerében Magyarországon gyakorlatilag a házasságok 50 százaléka válással végződik. Ez pedig tragikus lehet a felnövekvő generáció számára. Nagyon fontosnak tartom, hogy a mai magyar politika képes legyen az eddiginél sokkal családcentrikusabb modell kialakítására, vonzóbbá tételére. Persze, ezért a külső tényezőkön kívül a partnereknek is áldozatot kell hozniuk. A harmonikus családi élet feltétele szerintem, hogy olyan társad legyen, akivel testi, lelki, szellemi téren egy húron tudsz pendülni, aki számára ugyanazok vagy igen hasonlók, az alapvető értékek. Végső soron szerencsésnek mondhatom magam, hisz ha nem is első nekifutásra, de megtaláltam feleségemben azt, akire jóban-rosszban számíthatok.

annak, hogy a munkahelyemen eredményeket tudjak elérni. Szeretném, ha ez a karácsonyi egymás iránti figyelmesség, törődés mindennapjaink, részévé válna, s nemcsak az ünnephez kapcsolódna csupán. Elszoruló ‘ szívvel látom, mennyire leértékelődik ma a család az anyagi megélhetésért folytatott harc miatt. Emberek mennek tönkre, gyerekek nőnek fel torz, szeretet nélküli közegben. Úgy látom, hogy ez egy önmagát erősítő spirálszerű folyamat, amin azonban mihamarabb változtatni kell.

Én ebben az évben is azt szeretném, ha egymásra jobban oda tudnánk figyelni, hogy az emberi értékek ne szoruljanak háttérbe.

Karácsonyi kívánságom ha lehetne, körülbelül ennyiből állna: hagyjon alább a nemzetünkre oly jellemző széthúzás, hogy a különböző nézőpontokat képviselők iránti türelem növekedjen, s hogy erősödjék az a kohézió, amely az egymástól elválasztott nemzetrészek viszonylatában annyira hiányzik. Tartós megbékélést szeretnék a magyarság és a szomszéd népek között.

'<

t_l

o

N

OC

Ud

j*

■o

s E

B -v

<a P

«5

*r «J 3 Q * J*

*

<

A karácsonyról annyi művészi alkotásban megemlékeztek már, hogy ehhez a sok felhalmozott érzéshez, nézőponthoz úgy általánosságban már nem sokat tudnék hozzátenni. Az idei karácsony viszont - úgy érzem - sajátos ünnepe lesz ennek az országnak: a megtorpanásé. Eddig, ha csupán lépésről lépésre is, de érezhették az emberek, hogy előre haladnak, az idén azonban már egyértelmű, hogy az életszínvonal csökken, s az elemi szükségletek kielégítéséért kell küzdeni. Tudomásul kell venni, hogy egyre bizonytalanabb jövővel kell szembenézni. Én azt szeretném, ha az emberek ezen az ünnepen több megértéssel, toleranciával néznének szőkébb és tágabb környezetükre, s ha ebből a toleranciából maradna valami a jövő számára is.

Mert szükséges az egymás megértése a családban és a társadalomban is. Számomra például a család meghatározó jelentőségű, hiszen ez a háttér a biztosítéka

A karácsony gyerekkoromtól fogva a legszebb élményem.

Ilyenkor mindig együtt volt a család, s alig vártuk a karácsonyi ebéddel kezdődő ünnepet, amikor is az egész évi termésből, mindenből került egy kevés az asztalra, sőt az asztal alá egy kis szalma is. S ahogy jelképesen az egész évi munkánkat felraktuk a terítékre, az egész évünket tettük egymás elé és Jézus jászolához.

Apám ingázó munkás volt, én 15 éves koromig csak vendégként ismertem őt, hiszen csak kéthetenként járt haza. Ezzel együtt az összetartozásnak és az alapértékeknek egy .olyan kiindulópontját jelentette számomra a család, ahová mindig volt idő visszamenni. A család az értékek bölcsője, ahol mindent, ami számomra fontos megkaptam és megtanultam, és felelősségtudatom megteremtője is egyben. Mert a családban tanultam meg azt is, hogy az értékeket megkapom ugyan, de felelnem már nekem kell értük. Azóta, hogy külön családot alapítottam és saját gyermekem vág, magam is látom, hogy kicsi dolgokban lehet elrontani a nagyokat.

így a karácsonyi kívánságom is . összefügg a családdal. Szeretném megőrizni a családot. Nemcsak a magam kis családját, hanem az emberiség nagy családját is. Nagyon szeretném, ha szűkebb szülőhazám, a Felvidék magyarsága is megtalálná a megbékélést, ha létrejönne egy szlovák-magyar kiegyezés - amiért én a magam részéről mindent meg is teszek.

A színpadi gépész esete

A néma ábrázolatok ez időben igen kedveltek voltak, pótolták a látványosság hiányát, tehát arra nagy figyelemmel kellett lennünk és olyan tagokat is felvenni a társulatunkba, akik a tablófelállítás segédeszközeihez értettek, milyen a festészet, tűzijáték, gépé-1' szét. Ilyen egyén kopogtat be hozzánk egy reggel, ki Bajuszinak nevezte magát, állítván, hogy ő kitanult tüzér, gépész: bengáli, görög, veres, fehér, sárga és kék tüzekhez ért. Minden díszleteket kifest, és olyan gépeket készít, melyeken mi és az egész közönség bámulni fogunk; ha kell, léggolyót is bocsájt föl kevés költséggel. De a beszédben nyelvhibát vettünk észre, az r és s betűket ki nem tudta mondani, az r helyett j-t, az s helyett sz-t mondott.- Édes öcsém, a színészben fő kellék a tiszta, érthető beszéd; azért, hogy maga filozófiát végzett, diákul tud, még színpadra nem léphet.- Jaj, de én ábjázolatokat tudok komponálni ész jendezni, tűzijátékokat készíteni. Don Jüanja olyan tűzesőt cinálok, hogy az egész ház tűzben fog úszni, a pokol igazi pokol lesz. Adták máj az újak Ádámot ész Évát a pajadisomban néma ábjázolatban? Ha én dekojálom a pajadicomot, még az angyalok isz nevetni fognak öjömükben, mejt én héjes fesztő vagyok, én olyan mesztejszégesz kígyót cinálok a jó ész gonosz tudász fájája, hogy maga fölmászik a fája, leszakítja az almát, ész odanyújtja Évának, a végét pedig bengáli tűzzel kivilágítom, mikoj tüzesz kajddal a kejub kíkejgeti az elsző két embejt.

Néztünk egymás szemébe, bámultunk, és örvendettünk az új szerzeményen. Milyen nagy a sors hatalma! Amit egyben elvesz, másban tízszeresen visszapótolja; nyelvéből elcsippentett valami keveset, de bezzeg mennyi nevezetes ügyességgel áldotta meg!- Nohát, édes öcsémuram - szólánk hozzá -, e pillanattól fogva elismerjük rendes társunknak. Legelőször is fogjon hozzá a kígyókészítéshez; itt van keménypapiros, festék, ecset, minden a színpad alatt, majd az inasunk előadja.

Első alkalommal, mihelyt elkészült a kígyó, már színlapunk nagy betűkkel házról házra futott dicsekedni nagy kígyójával és bengáli tüzével. Elment tehát a híre, és igen tömött lett a színterem; minden ember kíváncsi volt látni a híres gépészt, a nagy kígyót, a bengáli tüzet.

Fölhúzzuk a függönyt a néma ábrázolatra, az almafa s az egész paradicsomot képező hátsó függöny szép volt, és tetszett. Jön a nagy kígyó a bokrok közül, fullánkos fejét jobbra-balra emeli föl, és rátekint a fára. Nagy csend volt, bámult mindenki, mert az elrejtett vezérfonalat nem látta senki, az Bajuszi gépészünk mesteri kezében volt. A kígyó föl is jutott az almafához, és midőn nem akart a selyemzsinór engedni, hogy a kígyó leszakítsa az almát, megfeszíti lábát Bajuszi a nagy zöld kályha oldalának, mely a leghátulsó függöny, azaz a paradicsom mögött volt, és akkora súlyt ád testének, hogy leszakad alatta a nagy zöld kályha, magával együtt összezúzza a paradicsomot, a jó és gonosz tudás fáját, odanyomja romjai alá a kígyót, és Bajuszi piszkosan, kormos ruhában, fölgyűrt karokkal vágja magát a színpad közepére, és elterül, mint egy béka. Nagyon megüthette magát szegény, mert nem tudott fölkelni, és csak tápászkodott, míg a közönség a színészekkel egyetemben hangos hahotára fakadt.

Bajuszi gondolván, hogy csak a színészek nevetik, a színfalak felé fordult, és mintha őt senki sem látná, jó erős hangon súgja:- Ugyan, ne veszekedjenek, hiszen meghallja a publikum!

Ily dolgok történtek 1820-ban a magyar vidéki színpadokon.

(Balog István. Egy agg magyar színész életéből.)

Az öreg

Nem volt sem művész, sem dramaturg, sem intendáns, mégis annyit beszéltek róla, mintha Salvini vagy Gerster Etelka lett volna. Ismerte mindenki. Köszönt neki mindenki, pedig csak kórista volt a „Nemzeti Szinház”-nál. Az öreg Lendvay, Bartha, Fáncsi, Erkel Ferencz, Szigligeti mind baráti indulattal viseltettek iránta. Mert ez a kórista nem volt olyan közönséges kórista.

Sovány, vékonyképú ember volt, ki már húszéves korában bizalmasabb lábon állott a halállal, mint az élettel. Ámde a kaszásnak nem volt elég bátorsága, hogy ezt a kedélyes ficzkót megszólítsa. Kifogott volna ő kelmén is. Csupa kedélyességből állott.

Talán senkiről nem tudnak annyi adomát, mint Petrikről. Alig múlt el napja, hogy valakivel valami komédiát ne játszatott volna el.

Egy délután a nemzeti udvarán hűsöltek a színészek s a színházhoz tartozók. Akkor még ott volt a két terebélyes fa, melyet az „Erzsébet-sétány”-ra ültettek át. Az öreg Erkel nyugtalan léptekkel járt alá s fel, mintha valami baja lett volna. Petrik odalépett a zeneszerzőhöz és aggodalmasan kérdezte: mi baja van? „Nem találok senkit, aki sakkozna.” „Leülök én", viszonzá Petrik. Le is ültek. Erkel elrendezte a figurákat. Utána cselekedett Petrik. Húzott Erkel; utána Petrik. Egyszer, körülbelül egy óra múlva, észreveszi a jeles sakkozó, hogy a kórista mindig azokat a húzásokat produkálja, melyeket ő. Merőn rátekint Petrikre; ez visszanézi. „Maga barátom nem tud sakkozni!” - „Nem!" szól vissza rendkívül higgadtan Petrik. „De hisz azt mondta?” - „Nem! Én csak azt mondtam, hogy leülök én." - Erkel kapta kalapját s futott, hogy ki ne nevessék. Egy ízben pedig este kivitt az utcára egy széket, könyvet, gyertyát s nézte az eget, mire annyi ember csoportosult körülte, hogy már ki sem látszott a tömegből. Akkor fölkelt s bement a színház udvarára és jót nevetett az emberi kíváncsiságon.

Tréfás természetét egész haláláig megőrizte. Egy délután megkérte ápolónőjét, hogy menjen el s mondja meg a kóristánéknak „Petrik, a jó bolond, meghalt!” Az ápolónő, mert pénzt is kapott, megtette. Egyszerre mind összefutottak a kóristánék és mentek Petriket nézni. Ott feküdt nyugodtan, mozdulatlanul, mint az igazi halott. Mikor aztán mind nagyon sírtak, sajnálkoztak, hogy bizony rég nem volt már életrevaló, akkor hirtelen felkapta a párnákat s rájok dobálta. Majd a frász esett mindnyájokba. Aztán megfordult és meghalt szó nélkül. Csakhogy nehezen akarták ám elhinni neki a kóristánék.

(Atheneum naptára, 1878)

15