A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-14 / 50. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK FOLYÓIRAT Európa 2000-ben A Magyarországon megjelenő Erdélyi Magyarság című új politikai és művelődési szemle 2. számában érdekes cikket olvashatunk kontinensünk jövőjéről Európa 2000- ben címmel. A londoni The Independent lap 1989. október 30-i számából átvett írásnak Robert Cottrell a szerzője, aki gondolataival a század végi Európába kalauzolja az olvasót. 1993-ban létrejött a Német Konföderáció, 1992-ben az EK megteremtette az „egységes piacot", ami bomlasztó erőként hatott a KGST-re. E szervezet tagországai közül többen fizetőeszközeiket közvetlenül a német márkához igazították, és ezáltal az európai gazdasági blokk de facto tagjaivá váltak. A KGST-hez hasonlóan a Varsói Szerződés is lassú hervadásnak indult, papíron ugyan még létezett, de tagjai már egy fél évtizede nem ültek össze. A NATO, miután Németország elkötelezte magát a „fegyveres semlegesség" mellett és az amerikai csapatokat kivonták Európából, átalakult diplomáciai fórummá. 1995-ben az európai országok fizetőeszközeit az Európai Pénzügyi Rendszer fix paritásúvá tette, és a Központi Bankok Európai Szervezetében összevonták a nemzeti tartalékokat. A pénzügyi rendszer vonzásának egyedül Svájc tudott ellenállni, mint Európa adómenedéke. Ami a további államokat illeti, Belgium kettészakadt Flandriára és Brüsszelre, Nagy-Britannia átengedte Gibraltárt Spanyolországnak, Kelet-Közép- Európa államaiból pedig többé-kevésbé független és liberális köztársaságok alakultak. Oroszország teljesen kimerült a totalitárius rendszer fenntartásáért vívott küzdelemben, koalíciós kormányát a Nyugat segítsége tartja fönn, melyet egyelőre sakkban tart a Szovjetunió birtokában levő nukleáris fegyverek arzenálja. Ezzel szemben az évtized „csoda" gazdaságai voltak a balti államok, amelyeket elárasztott a Skandinávia magas adójú országaiból áramló befektetés és technológia. Lengyelország szintén vonzotta a külföldi tökét, amely nagyrészt Németországból származott, de az eredmények nem voltak olyan kedvezőek. A szerző szerint Európa futurológusai az ezredfordulón „a legnagyobb lehetőséget a Duna-medencében látják, a Bécs és Budapest által uralt, lazán összekapcsolódó gazdasági csoportosulásban, amely magába foglalja Ausztriát, Galíciát, Szlovákiát és Szlovéniát is. A romániai forradalom és a Ceau$escu-család eltűnésének következtében elvonult a bizonytalanság árnyéka a területről.. Erdélyt átengedték Magyarországnak, és Moldávia arra szavazott, hogy csatlakozik az új, demokratikus Romániához." A szerző által elképzelt századvégi Duna-medence meghökkentően kezd hasonlítani a régi Osztrák—Magyar Monarchiára. Robert Cottrell 1989 októberében írta a cikket, és mi tapasztalhattuk, mint vált látnoki ereje a bennünket érintő ügyekben is valósággá. Európának Cottrell által megrajzolt térképe a XX. század első évtizedeinek térképére hasonlít, és mi igazán csak azon csodálkozhatunk, hogy a háború utáni rendezés és megosztottság 45 évig fennállhatott‘ S. Forgon Szilvia KIÁLLÍTÁS Nemzetközi karikatúrafesztivál Budapesten Jószerivel már közhellyé kopott a megállapítás: egyre kiismerhetetlenebb, kaotikusabb világban morzsolgatjuk napjainkat. Jelenségek és események fenyegető zűrzavara vesz körül bennünket. A Magyar Nemzeti Galériában megrendezett karikatúra-kiállítás látogatóit a tárlaton szereplő mesterek megfosztották az önáltatás és a kozmetikázás lehetőségeitől. A látogatóknak szembesülniük kellett világuk s önmaguk bizarr, torz tükörképével. Igaz, ez a szembesülés korántsem volt oly drámai, mint hihetnénk: a kiállított müvek mosolyt csaltak az arcokra, nevetésre ingereltek — felszabadult, vidám, gúnyos vagy éppenséggel cinikus nevetésre, mely „hangzatosabb" volt minden szép szóvirágnál vagy bölcs közhelynél. Kacagni lehetett a tegnapi kísérteteken, mai cifra nyomorúságunkon, rémálmainkon s a holnap délibábjain, melyekben a gyermekek sem hisznek már. A tárlatlátogatás rendszerint „csak" egy múlandó élménnyel ajándékozza meg a szemlélőt, a budapesti karikatúra-parádé azonban ennél jóval többet nyújtott: nehezen felejthető s emlékképként is mulatságos műveket. Aki látta Adolf Born vörös csillaggal dekorált ijesztő maskaráit, a sarlóval és kalapáccsal küzdő gladiátorokat. Várnai György groteszk teremtményeit — tessék elképzelni egy denevérszárnyú angyalt, egy százlábú úrhölgyet, s egy másikat, akinek a kalapján kövér patkány díszeleg —, a győzelmi dobogót, melyen a bajnokot akasztófa várja, Sajdik Ferenc Agatha Christie által ihletett. Sade márki képzelmein jóval túltevő „kinzóházát", s megannyi más művész megannyi más alkotását, tanúsíthatja, fenti megállapításunkban nyoma sincs valamiféle „kötelező" udvariaskodásnak. Némi túlzással azt mondhatnánk: ahány kép, annyi kiábrándító és keserű igazság. Mert bizony elszomorító, hogy a kacér mosolyú csinos nő öle helyén csupán-zsebszámológépet találunk, s hogy Kaján Tibor páratlanul és kegyetlenül szellemes rajzán a magyar parlament makettje verklivé alakul át — egy koldus kezében . .. Nevetünk az Európa-ágyban (ilyen is van!) alsónemüben és takaró nélkül vacogó Gorbacsovon s a földgömbről lepotyogó orosz medvén, de az sem igazi öröm ... A morbiditás, a fekete humor uralta a kiállítást, mindazonáltal (vagy éppen ezért?) a látogatók remekül szórakoztak, bátran kikacagván a tébolyult világot, a hajdani és mai rémeket és madárijesztőket. Nevettek... s ennél bölcsebbet, jobbat — ott és akkor — nem is tehettek volna .. . G. Kovács László VISSZHANG ŐRTORONY A NEMZETI BÜSZKESÉGRŐL Tisztelt Főszerkesztő Úr! Engedje meg, hogy a „Hét" 45-ös számában megjelent a „ Tátika-ügy" című cikkéhez én is szóljak. Én jómagam is csak elítélni és megvetni tudnám az olyan rosszakarókat, akik egy ilyen kitűnő együttest is, mint a Tátika képesek megszüntetni. Mivel én is ekeli polgár, illetve a hnb elnöke vagyok, tudom, hogy a falunkban a Tátikát mindenki szerette, művészeti vezetőjét becsülte és mélyen tisztelte. Az egész falu együtt örült az elért sikereknek, külön öröm volt számunkra, ha a kedveit hetilapunkban egy-egy kép megjelent a Tátikáról. Sajnos, igaz, hogy már csak múlt időben írhatom, mert a megnevezett cikkben is enyhén szólva féligazságok vannak. Bocsánat, de a „propaganda-hadjáratot" senki sem indította el a Tátika ellen. Ez éppen fordítva igaz. Tudtommal senki sem szüntette meg a Tátikát, hacsak maguk nem. Minden vádaskodás, gyűlölet tőlük indult ki, és a tanító nénit sem vádolta meg senki. Az meg már nevetséges is, hogy öt nem tudta megvédeni senki. Higgye el, nála erősebb személyiség nincs, kiváló stratéga, módszeresen dolgozik, csak az a baj, hogy egy idő óta a gyűlölet, a személyi bosszú fűti, és sajnos nem egy újságíró — mivel kiváló tehetségnek ismerik — hitelt adva szavainak, más számlájára. (Tisztességes ez?) Arra hivatkoznak, hogy nem tudják hol a videójuk ? Tudniuk kell nekik is, hogy videóval a kultúrközpont rendelkezik, amelyet a Tátika korlátlanul használhatott és használt is, hisz a KH igazgatója a Tátika vezetőségi tagja is. Éppen ezért csodálkozom, hogy azért szűnne meg a Tátika, mivel nincs hol táncolni, amikor a HMK nagy kultúrházzal rendelkezik. Ami a pénzügyi ellenőrzést illeti, sajnos a 83,50 koronánál azért többet találtak. Hodek Mária célját elérte, hisz az egész ország előtt mártír lett, akinek nagy akaratereje és tehetsége 10 éven keresztül „ellenséges környezetben" Hyen országos hírnevű Tátikát tudott létrehozni. Mindenkit felháborítana az Hyen cselekedet. Viszont a falunkban sikerült neki összeuszítani az embereket és azt a látszatot kelteni, hogy „valakik" megszüntették a Tátikát. Kérem, hogy a másik fél véleményét is hallgassa meg, és a cikket a valóságnak megfelelően korrigálja! Maradok tisztelettel: FEHÉR MIKLÓS az ekeli hnb elnöke „A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyan jó tulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyan valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia ... minden szánandó balga, akinek semmije sincs a világon, amire büszke lehetne, mint utolsó eszközhöz, a nemzethez folyamodik, amelynek tagja, s aztán azzal kérkedik; az illetőnek ez nagyon jólesik, s hálából nemzete hibáinak és ostobaságainak öklével és sarkával legerősebb védelmezőjévé csap fel". (Schopenhauer) Fent idézett úr 190 évvel ezelőtt halt meg, mégis olyan érzésem van, ma időszerűbb mint a maga korában volt. E sorok írója sose volt büszke arra, hogy magyar, ha őszinte akar lenni, elmondja, inkább elkeserítette, elkedvetlenítette ez az állapot: hiszen ilyen erővel (nem a saját, hanem apja, anyja, tanítói, nevelői erejéről van szó!) lehetne most akár kínai vagy japán is; ámbár arra se lehetne büszke, — épp azért, mert szinte semmi köze sincs hozzá. Épp úgy jött a világra, mint a többi ember, sőt mint a többi növény, állat: függetlenül saját akaratától — majdhogynem véletlenül. Na jó — mondhatja valaki, azért a saját nemzetiségedet megválaszthattad; s e sorok írója esetében, tényleg majdnem igaza van. Anyai nagyanyám, amikor Zsélybe költözött a négy km-nyire lévő Ebeckről, állítólag egy szót sem tudott magyarul (már azért is elég furcsa, mert Ebeck nem volt tiszta szlovák falu). Magyar kurtanemesek is lakták (például Mikszáth nagyszülei a Veresek is ebeckiek voltak. Na jó, de az édesanyám, aki a szlovák Szklabonyára ment férjhez, és ott lakott hat évig, még ma sem tud szlovákul, azt mondja ez a nyelv, az anyja nyelve, egyszerűen megtanulhatatlan. Apám, aki Alsósztregován született- és gyerekeskedett szebben beszélt szlovákul, mint magyarul. Az ő anyja, tehát az én másik nagyanyám, csak magyarul tudott. Nagyapám (Nagy Gyula) anyja viszont egy cseh fésűs lánya volt. Nos ebből az előzménykavarodásból jött létre e sorok írója. S magyar lett. Ez is furcsa dolog, nemde? Különösen, ha arra gondolok, hogy negyedikes (elemista) koromban már szlovák újságokkal leveleztem (Náš národ). Nyolc vagy tíz kis tusrajzomat közölték a gyerekrovatban. Egyszercsak ott találom magamat a komáromi magyar gimnáziumban, lelkes, büszke magyar gyerekek között. Ezt meg aztán minek köszönhetem? Apámnak, aki arra volt büszke, hogy ö Madách Imre falujában született s csak magyar könyveket olvasott és adott a kezembe (már ez is nemzeti büszkeség volt?). De hál' Istennek én ezt a nemzeti büszkeséget talán épp mert csak ilyen vékony éren csordogált belém, nem örököltem. Hanem azért örököltem valami mást: például nem bírtam elviselni, ha valaki a szlovákokat régi szavunkkal tótoknak nevezte; tudtam, hogy ez sérti őket, épp ezért kikértem magamnak. S néha meg is kaptam, amolyan kedves magyaroskodó pofon formájában. Na mindegy. Most aztán magyar lettem, s azt kérdem magamtól nem túl kétségbeesve, inkább csak amolyan frivol kis logikai játékossággal: — Mire legyek most már büszke? Arra, hogy Szent-Györgyi Albert tanár úr C-vitamint talált a szegedi paprikában és ezért Nobel-díjat kapott? De hiszen, ha valaki megkérdezné, tényleg mi is az a C-vitamin, nem tudnék válaszolni neki. Vagy arra legyek büszke, hogy Szilárd Leó atombombát, Teller Ede hidrogén-bombát csinált? Netán arra, hogy Neumann Jánost tartják a számítógép atyjának? Még talán az irodalomhoz, a költészethez van a legtöbb közöm. Sajnos, ha csak egy kicsit is elgondolkozom ezen, erre sem lehetek büszke. Mert pl. nem én írtam a Nemzeti dalt, sem a Vén cigányt, sem a Hun új legendát. Ha meggondolom, semmi jó dolgot nem írtam, ami a magyar irodalomban jelent valamit. Tehát összegezvén a dolgokat: nem én találtam fel a számítógépet, a nukleáris fegyvereket, nem én csináltam az igazán nagy költészetet. Akkor hát mire legyek olyan nagyon büszke? Arra, hogy magyar vagyok? Nem, nem vagyok rá büszke. De nem is szégyellem. Ez vagyok és kész. Nem tehetek róla. Zs. NAGY LAJOS
