A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-30 / 48. szám

BENCZÉDI SÁNDOR kolozsvári szobrászművész szobrai, kisplasztikái humoros, groteszk „életképek". A 78 esztendős művészből is árad a derű, energia. ízes beszédét az írás sajnos csak kevéssé tudja visszaadni. Azért megpróbáljuk :

— Azt hiszem, érdekesebben és ízesebben senki nem tudná Benczédi Sándort bemutatni, mint önmaga.

— Tiszta igaz. Már sokszor megállapították: hej, de szépen beszél ez a Sándor bácsi! Ezt a magyarországiak mondták — igazuk is van, mer úgy, mint ahogy itt beszélnek, különösen a Székelyföldön, ahonnan én származom, úgy nem nagyon beszélnek egyebütt.

Hogy én mutatkozzam most be ? Hát tudjátok, hogy én ki vagyok: én vagyok Benczédi Sándor szobrász. S avval mind bosszantanak, hogy én vagyok a kisplasztikus. Pedig én mind nagy szobrokat szeretnék csinálni, s nem tudok már hozzájutni, hogy egy igazi nagy szobrot csináljak. De csak eljön annak is az ideje.

— Életének talán a legérdekesebb és legszebb szakasza az, amikor Korondon tanitóskodott.

— Vót nekem még érdekesebb szakaszom is! Mikor katonáskodtam — az is érdekes vót. Mikor ejtőernyősködtem

— az is érdekes vót. S hát amikor elmentem a minisztériumba, hogy nevezzenek ki Korondpálpatakára, a köröndi hegybe tanítónak — az is érdekes vót. De a legérdekesebb az vót mikor megjelentem a köröndi hegybe. A budapesti nagy ricsaj és füstös levegő után a nagy csendességbe, az igazi jó levegőn. Ott találtam aztán igazán magamra. Ez vót 1942-ben. Aztán mikor ott széttekintettem a nagy, fönséges területen — nemcsak úgy fönséges, mert valóban magasztos vót, hanem azért is. mert 1 000 méter magasan vót a tenger színe fölött. S a házak pedig kilométerekre egymástól. Ez egy olyan szórvány. S ott vótam én tanító. A csend az mélységes vót, csak a tücskök s a madarak csiripelése hallatszott, egyéb semmi.

No, itt találtam aztán én magamra, mert Budapesten a főiskolán teljesen összezavarodtam a művészetemben. Már azt se tudtam, hogy hol vagyok s ki vagyok. S aztán a köröndi hegybe pedig kezdtem faragni követ is, fát is, lementem a faluba, ott a fazekasoknál csináltam cserépszobrokat, s egy esztendő alatt annyit összedógoztam, hogy 1943-ban meg is csináltam az első kiállításomat Budapesten a Műbarát Galériában. Pohárnok Zoltán volt a festő, s én voltam a szobrász. Na ez volt aztán a sikeres kiállítás!

— Kányádi Sándornál elmesélt egy történetet a köröndi időszakról.

— Nem tudom, én, miről vót szó!

— Hát arról, hogy milyen legénynek tartották Korondon.

— Ja! Szóval én mikor a köröndi

AZ ORVOSNÁL

BENCZÉDI SÁNDOR

hegybe' vótam ... hát ott olyan különösidőjárás van, s elég szegény is vótam, úgyhogy nem vót nekem pénzem olyan nagyon ruházkodni; vót nekem egy székely harisnyám, csizmám és ujjasom (az az ujjas az a posztókabát), s aval jártam, mint a parasztemberek ott a falu-KERTITÖRPE

ba'. S aztán elmentem minden bálba, táncba, nagyokat táncoltam, s aztán még ittam is jócskán, úgyhogy végül is a faluba' azt hiresztelték rólam, hogy ez a bolond tanító. S úgy tituláltak mindenfelé. Tovább is mondjam?

— Persze.

— S aztán éppen ebből kifolyólag — már jól benne vótam az időbe' hogy megházasodjam, s hát menyek, hogy keressek feleséget magamnak, s hát

nem kapok! Tíz lányt is megkértem, míg aztán végül is hozzám jött egy, aki nem ismerte a híremet. S így aztán sikerült megházasodnom. S még most is együtt élünk, ennek 44 esztendeje vagy 45, és még mindig jól vagyunk együtt. A jelszó: Ne menjen le a Nap a te haragoddal. És ezt úgy bétartottuk, hogy valóban ezalatt a 45 esztendő alatt még nem volt hosszantartó, egyik napról a másikra átvonuló harag közöttünk.

— A rendszerváltás hozott-e változást művészi életében ?

— Én nem érzékelek semmiféle változást, mert nekem megvan a napi programom, az, hogy csináljam a szobrot, s én — akárhogy fordul a világ — a szobrokat csak úgy csinálom, mint ahogy én tudom. Amiket én csinálok, nem olyan szobrok, amik tükrözzék a világ eseményeit. Én nagyobbrészt gyermekkori emlékeimből szedem elő a témákat, s azok pedig már nem változnak. Azok az emlékek úgy élnek bennem addig amíg meghalok, ahogy eddig is éltek.

— Sok ezer szobrot készített mostanáig. Van-e ezek között olyan, amelyikről tiszta szívvel állítja, hogy a legkedvesebb ?

— Vannak nekem olyan kedves szobraim. S az a helyzet, hogy adtam ajándékba olyan szobrokat, amik nekem nem tetszettek. Odaadtam: nesze, vigyed! Nem kell! És utána, hosszú évek múlva viszontlátván ezeket a szobrokat úgy megleptek, hogy milyen jók, hogy egészen a hatása alá kerültem. így jár-DOKTOR ÚR

tam például egy vásárhelyi gyűjtővel, aki mindegyre hozott nekem bort, meg sonkát, meg egyebeket. S én mindig adtam neki egy olyan szobrot, amire mondtam, hogy no vigyed, úgyse kell ez nekem. S elvitte, s most a múlt esztendőben ott jártam nála, s láttam a gyűj-