A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-23 / 47. szám

Biológiai módszerekkel a rák ellen „Mi teszi... . ígéretessé az im­munoterápiás kutatásokat? Min­denekelőtt az, hogy természetes és nem mesterséges védekező mechanizmus fokozásáról van szó. Egészséges emberek milliói élnek latens daganatokkal. Ezek a kicsiny daganatok évekig rejtve maradnak, mert a szervezet a kisszámú daganatsejttel szem­ben eredményes immunválaszt fejt ki." (Echkardt Sándor, 1977) A rák a statisztikák tanúsága szerint a szív- és érrendszeri betegségek után a má­sodik leggyakoribb halálok. A szakemberek számos korábbi veszedelmes, tömegmére­tekben pusztító betegség megelőzésének vagy gyógyításának a módját megtalálták. Míg egyes betegségeket, például a pestist, a gyermekbénulást, vagy a feketehimlőt sike­rült teljesen leküzdeni, mások mint például a gyermekágyi láz vagy a tuberkulózis, jelentő­sen visszaszorultak. De mi a helyzet az egyik legrettegettebb kór, a rosszindulatú daganatok gyógyításá­val? Megállapítható, hogy napjainkra a szak­emberek a daganatos megbetegedések megelőzésében, felismerésében és gyógyítá­sában is kiemelkedő fontosságú eredménye­ket értek el, A hagyományos módszerek, a műtét, a besugárzás és a kemoterápia (gyógyszeres kezelés) önmagukban vagy együtt alkalmazva a rákos betegeknek majd­nem a felét meggyógyítják. Az ismeretek bővülésével egyre inkább az egymást kiegé­szítő, kombinált terápiák kerülnek előtérbe. Tekintettel a rosszindulatú daganatok sejt­jei beszűrődnek az őket körülvevő szövetek­be: a vér- és nyirokkeringés útján először a nyirokcsomók, aztán akár a szervezet legtá­volabbi zugaiba is behatolnak, ott megtelep­szenek és áttéteket képeznek, a műtéti be­avatkozás nem mindig lehetséges vagy nem hozza meg a kívánt eredményt. Annak elle­nére, hogy az irányított sugárkezelés ma már esetenként gyógyulást is hozhat, mégsem alkalmazható (például a bélrendszer daga­natai), amelyeken nem célszerű sugárkeze­lést végrehajtani. A kemoterápia céljaira ren­delkezésre álló gyógyszerek (citosztatiku­­mok) sem tökéletesek. A citosztatikumok bizonyos mértékig minden szaporodóképes sejtet károsítanak, daganatosat és egészsé­geset egyaránt; mérgezőek, ezért csak kis adagokban alkalmazhatók; a daganatsejtek egy része eleve érzéketlen az egyes citoszta­­tikumokkal szemben, vagy a a kezelés során rezisztencia' (ellenállás) alakul ki bennük. Rontják a szervezet immunreaktivitását (ter­mészetes ellenállóképességét), egy sor szervben káros mellékhatásai mutatkoznak. Ez a felsorolás természetesen sötét szín­ben tüntetheti fel a rosszindulatú daganatok kezelésének esélyeit. Mégis hangsúlyozni kell, hogy az utóbbi évtizedekben az orvostu­domány a műtéti, rádiológiai és gyógyszeres technikák tökéletesedésével jelentős hala­dást ért el a daganatos sejtszaporodás keze­lésében. Jelentős haladás, de sajnos még nem elegendő. A jelenleg alkalmazott eljárá­sok vagy gyógyszerek egyike sem daganat­specifikus. Csupán a szaporodó sejteket pusztítják „fajlagosan", tekintet nélkül arra, hogy ezek a sejtek épek vagy daganatosak. Az optimális megoldás az lenne, ha olyan gyógyszert sikerülne kifejleszteni, amely da­ganatspecifikus, azaz kizárólag a daganat­sejteket pusztítaná el. Az utóbbi években számos kutató egyre erőteljesebben foglalkozik a sejtszaporodás belső szabályozó anyagainak megismerésé­vel és alkalmazhatóságának vizsgálatával, valamint a természetes, belső védekező mechanizmusok felerősítésének lehetősége­ivel. Sok szakember ezektől az úgynevezett biológiai módszerektől várja az áttörést a daganatos megbetegedések gyógyításában. Azoknak a biológiai módszereknek a kidol­gozásában, amelyeknek révén a szervezet által termelt természetes anyagokat felhasz­nálhatjuk a rák gyógyítására, úttörő szerepet játszott Steven A. Rosenberg, az Egyesült Államok Országos Onkológiai Intézete sebé­szeti osztályának vezető főorvosa. Rosen­berg új módszerét, amelynek lényege a szer­vezet természetes immunsejtjeinek hasábja­in ismerteti (a tanulmány magyar nyelven a Scientific American magyar változatának, a Tudománynak 1990. júliusi számában olvas­ható). A Módszer alapja a szervezet immunrend­szeréhez tartozó sejtek rákellenes működé­sének a serkentése. A szervezet nem várja tehetetlenül az elpusztításra törő daganat­sejteket. Amikor a tumorsejtek megjelennek, az immunrendszerben általános mozgósítás kezdődik. A rákos sejtek felszínén új, a szervezet számára ismeretlen „testidegen" antigének jelennek meg, amelyek csak bizo­nyos rosszindulatú sejtekre jellemzők, és ezek a daganatos sejteket megkülönböztetik még ugyanazon szövet normális sejtjeitől is. Az antigének olyan anyagok, amelyek a szer­vezetben specifikus immunválaszt váltanak ki, azaz ellenanyagok szintézisét, a sejtes immunitás sejtjeinek fokozott termelését, stb. Az immunrendszer a daganatsejteken megjelenő új antigéneket idegenként ismeri fel és igyekszik őket megsemmisíteni. Más­részt a daganatsejtek is megteszik a magu­két. Az immunrendszer megbénítására tö­rekszenek. Az immunrendszert bénító kémiai anyagokat termelnek, továbbá aktiválják a szervezetnek azokat a saját erőit, amelyek az immunválaszt elnyomják. Sajnos, az immun­­rendszer és a daganatsejtek közötti harcból gyakran az utóbbiak kerülnek ki győztesen. Az utóbbi időben az immunológia (az ember és állatok immunreaktivitásával fog­lalkozó tudomány) jelentős mértékben bőví­tette az immunrendszer működéséről szer­zett ismereteket és lehetővé tette, hogy a kutatók komolyan foglalkozzanak az immun­­rendszer rák elleni veleszületett küzdőképes­sége erősítésének a lehetőségével. A straté­gia világos: az immunrendszert olyan mér­tékben kell erősíteni, hogy a daganatsejtek­kel való harcból győztesen kerüljön ki. Az immunválasz létrehozásában elsődle­ges szerep jut az immunrendszer sajátos sejtjeinek, a limfocitáknak, amelyeknek két fő alosztálya különböztethető meg: a B-sej­­tek és a T-sejtek. Ezek felelnek az immunvá­lasz fajlagos jellegéért. A csontvelői eredetű B-limfociták az immunválasz humorális (el­lenanyag közvetítette) típusát biztosítják be azáltal, hogy olyan ellenanyagokat termel­nek, amelyek a termelésüket kiváltó antigén­hez kapcsolódva megjelölik azt mint elpusz­títandó célpontot az immunrendszer más elemei számára. Az immunválasz másik tí­pusát, az úgynevezett sejtes immunitást a csecsemőmirigy eredetű T-limfociták szer­vezik. A daganatsejtek felszínén megjelenő idegen antigének aktiválják a T-sejteket, amelyek osztódni kezdenek és citoxikus („ölő") T-sejtek esetén az idegen antigént hordozó sejtet el is pusztítják. A B- és T-limfociták, valamint az immunrendszer to­vábbi sejtjei kis mennyiségben termelődő, de nagy hatású hormonszerü termékek, úgy­nevezett citokinek elválasztásával szabályoz­zák egymás tevékenységét. Az immunválaszt biztosító különböző típu­sú sejtek és szabályozó anyagaiknak megis­merése lehetővé tette új eljárások, biológiai módszerek kidolgozását. Steven A. Rosenberg és munkatársai úgy próbálták serkenteni a szervezet immun­­rendszeréhez tartozó sejtek rákellenes mű­ködését, hogy sejteket vontak ki a rákos beteg immunrendszeréből, amelyeket azu­tán hogy megerősítették ráksejtölö képessé­güket, visszajuttattak a beteg szervezetébe. Az ilyen rákkal való szembeszállásra felkészí­tett sejtek nagyobb reménnyel veszik fel a harcot a daganatsejtekkel. Ennek az úgyne­vezett adoptív vagy sejtvisszaoltásos terápi­ának az alkalmazását sokáig gátolta, hogy nem tudták a rákos betegekből nyert daga­natellenes aktivitással rendelkező limfocitá­­kat elszaporitani laboratóriumi körülmények között. A problémát végül Robert C. Gallo oldotta meg, aki felfedezte a helper T-sejtek által termelt interleukin-2 citokint, amely előidézi bizonyos T-sejtek osztódását. Az interleukin-2 segítségével lehetővé vált az adoptív terápiához szüksége mennyiségű T-limfocita laboratóriumi úton való előállítá­sa. Közben fény derült az interleukin-2 egyik addig nem ismert jelentős tulajdonságára: bizonyos limfocitákat a ráksejtek megtáma­dására és elpusztítására serkent. Kimutatták, hogy az interleukin-2 az egészséges ember szervezetéből nyert limfocitákat laboratóri­umi körülmények között alkalmassá teszi sokféle emberi daganatos betegség (például vastagbélrák, festékes bőrdaganat, kötöszö­­veti daganatok) sejtjeinek elpusztítására. Az interleukin-2-vel aktivált sejteket, amelyekről kiderült, hogy a rákos vagy más módon elváltozott sejteket nem specifikus módon eltávolító ősi immunvédelmi rendszerhez tartoznak, LAK-sejteknek nevezték el. A LAK-sejtek laboratóriumi körülmények kö­zötti daganatpusztitó képessége (a daganat köré gyülekeznek, majd a folyamatosan ada­golt interleukin-2 hatására osztódásba kez­denek, és pusztítják a ráksejteket) azt sugall­ta, hogy alkalmasak lehetnek daganatos be­tegségek gyógyítására. A biztató eredménnyel záruló előzöleges állatkísérletek elvégzése után sor került a LAK-sejtek emberen való kipróbálására is. Elsősorban veserákos, festékes bőrdaganat­ban (melanómában) és vastagbélrákban szenvedő betegeket kezeltek sikerrel LAK- sejtekkel és interleukin-2-vel, illetve csak interleukin-2-vel, amelyről kiderült, hogy ön­magában is kiválthatja némely rák visszafej­lődését. A veserákos és melanómás betegek 10 százalékánál sikerült elérni a daganatok teljes visszafejlődését, továbbá a veserákos betegek 25 százalékánál és a melanómás betegek 10 százalékánál a daganatok töme­ge legalább a felére csökkent. A vastagbél­rákban szenvedő betegeknél szintén sikerült teljes vagy részleges visszafejlődést elérni. Összegezve tehát, az új eljárással előrehala­dott rákbetegségek esetén a betegek körül­belül 20 százalékán lehet segíteni. Sajnos ennek a kezelésnek is vannak mel­lékhatásai: a limfociták túlzott osztódása megzavarhatja némely létfontosságú szerv működését, a nagy dózisú interleukin-2 pe­dig gyakran súlygyarapodást idéz elő, mivel hatására folyadék szivárog a vérpályából a szövetekbe. Szerencsére a mellékhatások a betegek nagy részénél a kezelés végeztével megszűnnek. A kezdeti sikerek arra ösztönözték Rosen­­berget és munkatársait, hogy még hatáso­sabb rákellenes sejteket keressenek, ame­lyeket a TIL-sejteknek elnevezett klasszikus citotoxikus T-sejtek formájában meg is talál­tak. A LAK-sejteknél hatásosabb TIL-sejtek előállítása céljából a beteg rákos szövetéből kivesznek egy kis daganatot, majd a csomó sejtjeit interleukín-2-vel tenyésztik. Az inter­leukin-2 hatására a daganatszerte megtalál­ható limfociták — TILL-ek — gyors osztó­dásba kezdenek, és megtámadják a ráksej­teket. A TIL-lek a LAK-sejtekkel ellentétben fajlagosak, tehát csak annak a daganatnak a sejtjeit pusztítják el, amelyből maguk is szár­maznak, másokéit nem. A TIL-sejtekkel végzett első emberi kísér­letek sikeresek: a melanómás betegek 55 százaléka jól reagált a gyógymódra. Össze­hasonlítva a LAK-sejtes kezeléssel, a sikeres alkalmazások aránya körülbelül kétszeres. További pozitívum, hogy a TIL-sejtek keve­sebb ínterleukin-2 jelenlétében is élet- és működőképesek, tehát csökkenthető az in­terleukin-2 adagja és ezzel mérsékelhetők a nemkívánatos mellékhatások. A sejtvisszaoltásos immunoterápia meg­született. Egyelőre sok még a megoldatlan probléma, de remény van arra, hogy mindin­kább helyet kap a három hagyományos gyógymód: a műtéti beavatkozás, a sugárke­zelés és a kemoterápia mellett. Az immuno­terápia előnye, hogy a kemoterápiához ha­sonlóan az egész szervezetben kifejti hatá­sát, teffát az áttétekkel is felveheti a harcot, de eltérően a kemoterápiától szelektív, vagy­is csak a daganatsejteket támadja meg, az egészségeseket nem. Az immunoterápia olyan sejtek alkalmazá­sára épül, amelyekkel a beteg természettől fogva rendelkezik. Felvetődött a gondolat, hogy ezen sejtek genetikai anyagának módo­sításával fokozni lehetne azok gyógyító hatá­sát: például a daganatellenes hatású tumor­­nekrózis-faktor és az alfa-interferon, vagy pedig maga az ínterleukin-2 génjeinek be­építésével TIL-sejtekbe. A genetikailag meg­változtatott limfociták megfelelő eszköznek bizonyulhatnak nemcsak a rák, hanem a rákon kívül sok más betegség kezelésére is. FODOR ERVIN 16

Next

/
Thumbnails
Contents