A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-23 / 47. szám
ELESETTEK A küszöb csupasz deszkáin téblábolt, ragaszkodó kutyaszeme nagyanyja tekintetét követte. Csökönyösen meredt a vénasszonyra, ám az látszólag ügyet sem vetett rá. Bosszús volt, mint mindig, ha a fiú a sötétség beállta után készült valahová. Összeöntögette a vacsora maradékát, az evőeszközöket a mosogatódézsába csúsztatta, és csípőre tett kézzel végre Rudira pillantott: — Elverlek, ha még egyszer bolhákat hozol ide! — fenyegette. — Hát folyton annak a mocskos vénségnek a nyakán kell lógnod?! Neked hiába beszélek? ... Te semmirekellő! Rudit félretolva a szomszédasszony csoszogott be az ajtón. Öreg volt és hajlott hátú, de fogai megőrizték fiatalkori épségüket. — A zsák mindig megtalálja a foltját! — legyintett, és leült az ajtó melletti kisszékre, mely olyannyira illett apró méreteihez, mintha csak neki készítették volna. Hosszú esős napokon gyakran elüldögélt náluk, már-már családtagnak számított ez a magányos öregasszony. Sokszor ültében elaludt, s csak órák múlva ébredt fel fáradt, homályos szemmel. Rudi örült az érkezésének, mert Mari néni mindig a védelmébe vette öt. — Tessék, egy kis szalonna meg kenyér — nyomta Rudi kezébe a nagyanyja — vidd el András bácsinak, ha annyire mehetnéked van! De ne maradj soká! Minden tiltás, dorgálás ellenére Rudi ideje nagy részét az öreg koldusnál töltötte a faluszéli roskatag viskóban. A nap bármely órájában elszökött hazulról, csak hogy néhány szót válthasson öreg barátjával. A háborúban szilánk fúródott András bácsi lábába, azóta sántikálva, kéregéivé csavargóit, amikor pedig ehhez már túl öreg és erőtlen volt, könyörületböl be-benéztek hozzá a falubeliek egy-egy falásnyi élelemmel. Ám amióta Rudi járt hozzá, már csak vele küldnek egy szelet kenyeret, maradék vajat az öregnek. — Jobban sántít ennek az esze, mint a lába! — mondogatták az emberek, ha viharedzett ballonjában, ócska görbebotjával mégis megjelent az utcán. Hirtelen boldogság öntötte el Rudi szívét, zsebre vágta az újságpapírba göngyölt élelmet, és szótlanul kifordult a csillagtalan éjszakába. Körülölelte öt a sötétség: arasznyira sem látott maga elé. Gyámoltalanul átbotorkált a hosszú sikátoron, ám a főúton már csaknem futva tette meg az utat az öregember vályogházáig. A kaput félig nyitva találta. A pókhálós ablak mögül gyönge fény szűrődött ki az udvarra, melyet ember-GÁSPÁR MÁRIA magasságig ellepett a gaz, csak egy vékonyka ösvény vezetett a bejárati ajtóig. Az öreg némán feküdt ócska rongyokkal bélelt vaságyán. Arca már a halál viaszsárga gyurmájává petyhüdt, öszes borostái véletlen fűszálak voltak a mérgezett földön. Mereven bámulta a mennyezetet, de az éles ajtónyikordulásra rögtön félrefordította a fejét. Ködös, meleg tekintettel nézett a vékonydongájú legénykére. Rudi szótlanul mosolygott. Nem köszöntötték egymást, nem is váltottak szót. A viszontlátás öröme egy percre megszépítette a poros kacatokkal zsúfolt helyiséget. Rudi lekuporodott megszokott helyére, a szoba sarkában álló zsámolyra, s kivillantva hosszú nyúlfogait félszeg, szeretetteljes pillantásokat vetett az öregre. A szalonnát szokás szerint a limlomos asztalra csúsztatta, nem törődve azzal, hogy a reggel hozott tej is érintetlenül maradt. — Csakhogy itt vagy! — sóhajtotta az öreg alig hallhatóan. — Hogy is halhatnék meg anélkül, hogy még egyszer lássalak... Rudi mintegy feleletképpen fürgén odalépett az ágyhoz, és a haldokló meggyötört, csontos arcába nézett. Feneketlen mélységből nézett vissza rá a másik. A poros helyiség levegőjét már kitöltötte a halál ólomsúlyú lehelete. Vasdarabok, cserépedények, rozsdás ajtójuktól rég megfosztott kulcsok hevertek szanaszét a döngölt földön. A rég használt kemence kormos gyomrában rongyok, megsárgult újságok, könyvek halmozódtak hosszú évek óta. Gyufásdobozok, tarka babszemek, fonnyadt hagymák mindenfelé. — Még szükségem lehet rájuk — mondogatta az "öreg a csodálkozó fiúnak, amikor az először járt nála. — Tanuld meg fiacskám, hogy soha semmit nem szabad elhajítani... Ha bárhol bármit találsz, vidd haza és őrizd meg! Sohasem tudhatod, mikor lehet rá szükséged. Egy csavar, egy dugó mindig jó a háznál. Rudi nem nevette ki. A maga módján tisztelte és szerette az öreget, mert csupa olyan dolgot látott és hallott nála, ami az ő szemében mérhetetlen bölcsességnek tűnt. — Nagyon szeretlek, fiam — zihálta az öreg hosszú hallgatás után. — Mintha a saját gyermekem volnál, éppen úgy szeretlek. Rudi a fülét piszkálta, s a cipője körül járkáló hangyákat nézte, amint eltűntek, majd kibújtak újra egy gombostűfejnyi lyukból a talajból. Elszórt kenyérmorzsákat cipeltek a hátukon. — Szomjazom — mondta a másik. — Pokolian szomjazom. Rudi piszkos bádogedényből állott kútvizet itatott vele. A beszűkült ajkak közé igazította a bögrét, és kissé megdöntötte. — Ittál? — kérdezte tágranyílt szemmel. x — Köszönöm, fiam — felelte amaz. Furcsán remegett az álla, mintha folyton rágna valamit. — Az udvar végében, nem messzire a kúttól, ibolyák nyílnak. Biztosan megtalálod ... Oda temess, ha meghalok. Szép, sötétlila ibolyák. Reggel, amikor Rudi vízért ment a kúthoz, látta az ibolyabokrot. Visszaemlékezett rá, hogy a csalánok és bogáncsok között elvágódott egy rozsdás ekében. A fogát szíva tapogatta a helyet, ahol megütötte magát. — Sok a csalán arrafelé — fintorgott. — Rá se ránts! — szólt nyugodtan az öreg. Napfényes, tiszta reggelre virradt a másnap. Koránkelök hangoskodtak a parányi tejcsarnok előtt. Az eladó, festett körmü kis szőkeség, bosszúsan söpörte rakásra egy széttört üveg darabjait. Sajátos, kackiás járással Rudi lépett elő a sikátorból. Vízben szabott nadrágjával, nagy lapátfülével mosolyra derítette az üzlet előtt álldogáló asszonyokat. A „falu bolondja", így hívták öt egymás közt a falubeliek. — Hová, hová fiatalúr? — szólt rá öblös kiáltással egy kontyos asszonyka, és válaszra sem várva a fiú kezébe nyomott egy friss zsemlét. — Vidd el András bácsinak, jó puha, el tudja majd rágni. Rudi figyelmesen végignézte, hogyan söpri lapátra a boltosasszony az üvegdarabokat, gépiesen zsebre vágta a zsemlét, és hosszú léptekkel elsietett az öreg háza felé. Üdén, illatosán ragyogott a tavasz. Gyorsan átvágott a libalegelőn, és harmat-lucskos bakancsával a bozótos udvarba lépett. A kút mellett elterülve talált az öregre. Már nem volt benne élet. Rudi melléje kuporodott, nem szólongatta, nem rázoqatta, csak csöndben lezárta a szemét. A fáskamrában talált egy rozsdás ásót, és elkezdett gödröt ásni. Nemsokára fű sarjadt azon a helyen, ahová az öreget temette. Rudi gyakran felkereste az eldugott sírhelyet, és órákon át elüldögélt a mohás kút szélén. Bodzabokrok virágoztak az udvaron, és illatukkal betöltötték az egész környéket ... Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA FELLIIMGER KÁROLY KÁRHOZAT kilencvenkilenc közül legalább százan va/lanának ellenem ekkora beképzeltség ekkora szánalom ilyen érzést csak Jézus érezhetett nem nem a keresztrefeszitéskor a feltámadáskor a feltámadáskor FORRÓ SZILÁRD „VALAHOL EURÓPÁBAN” Szavak, szavak, szavak, átlátszó betonfalak vasrácsok, kapuk őrzik nyugalmamat. Kezek, kezek, kezek, tisztán fénylenek, őrült pillanat, a kezek már véresek. Hangok, hangok, hangok, kondu/nak vészes harangok „meghalt a király, éljen az Új" nincsenek esztelen parancsok. Szavak, szavak, szavak, komor betonfalak, rácsok, kapuk leomlanak, egy új korra ébredek ? de a kezek kezek kezek a kezek még véresek. 13
