A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-23 / 47. szám
••• Amikor egy nappal Ľudovít Štúr 175. születésnapja előtt, ám egy nappal a szlovákiai nyelvtörvény parlamenti elfogadása után felébredtem, boldog sóhajjal ráztam meg magam. Istenem, mégiscsak csodás dolog Európában találni magam egy varázsütésre! Elvégre nem akármi, hogy most már útlevelet és vízumot sem kell váltanom ahhoz, hogy egy jó kis polgári engedetlenségi mozgalmat, vagy tömeges éhségsztrájkot lássak! Elég egy koronáért vonaljegyet vennem (mert most még ennyi az ára), és bebuszoznom Pozsony, á pardon: Bratislava belvárosába, az Október térre, illetve ma már Októbrové námestie-ra (-re?), ha közben le nem szakad közlekedési eszközöm alatt a jó öreg Dunaj hídja. Ezt hozta nekem Európa, illetve a szlovák nyelvtörvény, melynek filozófiája a szlovák kormány magyar nemzetiségű alelnöke szerint az, hogy a szlovákok a magyar kisebbség által sűrűn lakott területeken lehetnek kisebbségben is. ezért aztán olyan nyelvtörvényt kellett hozni, amely e területeken nekik megadja az őket megillető és védelmüket biztosító kollektív jogokat. Nekünk meg, országos méretben nemzeti kisebbségnek megadja azt a lehetőséget, hogy megtanuljunk szlovákul. Sőt, állami feladattá teszi, hogy biztosítsák nekünk „fentről" ezt a lehetőséget, mert eddig hiába igyekeztek, az istennek sem lett belölünk a Trianon óta eltelt hetvenkét év alatt mindegyszálig szlovák. Olyan iskolai oktatást kell nekünk, magyaroknak kitalálni, hogy perfekt szlovákok legyünk, hogy egyetlen szlováknak se kelljen ••• A Csemadok Országos Választmánya október 26—27-én ülésezett utoljára ilyen összetételben, mert nem valószínű, hogy az áprilisra meghirdetett országos közgyűlésig a jelenlegi gazdasági helyzetben lehetséges még egy ülést összehívni. A rendkívüli országos közgyűlésen megválasztott választmány, sem a tavaszi, sem az őszi ülésen nem tudott teljes érdemben a Csemadok jövőjével foglalkozni, mert mind a tavaszi, mind az őszi ülésen olyan súlyos gondokkal, problémákkal volt kénytelen foglalkozni, amelyek elterelték a figyelmet a Csemadok jövőjéről, a szervezet struktúraváltoztatásáról, a csehszlovákiai magyar kulturális életben egyre jobban tornyosuló gondokról. A tavaszi ülésen Sidó Zoltán, a Csemadok országos elnökének a lemondása volt a zavaró körülmény, amelyet hosszú pro és kontra vita követett az ismert eredménnyel. A legutóbbi, őszi kétnapos ülés első napját szinte teljes egészében meghatározta az összejövetelt megelőző napon elfogadott nyelvtörvény vagy „nyelvtörvénytelenség", ennek politikai háttere, előzményei és várható következményei. A két esemény véletlenszerű egybeeséséről persze senki sem tehet, mert a választmányi ülés időpontját már korábban kijelölték, míg a Szlovák Nemzeti Tanács a nyelvtörvény tárgyalását a korábban lebecsült, de egyre nagyobb méreteket öltő nacionalizmus nyomására tűzte napirendre. Sőt, ha felidézzük a márciusi rendkívüli országos közgyűlést, amelyen szintén több időt szenteltünk a politikának, mint a kultúrának lakkor a magyarság széthúzása, szétforgácsolödása volt a téma), elmondhatjuk, hogy a Csemadokot idén mostohagyerekként kezeltük. Kapott is elég pofont különösen az év elején... A mellőzéséért senkit sem lehet hibáztatni, mert amikor puszta létünk, fennmaradásunk van veszélyeztetve, akkor csak a legfanatikusabbak gondolnak a kultúrára. Pedig a kettő szorosan összefügg, hiszen megmaradásunk feltétele az anyanyelvűnk, nemzeti kultúránk. Anyanyelvűnk jövője pedig nemzeti kultúránk legféltettebb kincse, amelyet sötét erők most a sárba akartak taposni. A AZ ÉBREDÉS KÍNJAI miattunk fél szót is megtanulnia magyarul (nem mintha eddig kellett volna). A Csallóközben, vagyis a Žitný ostrov-on, ahol én Dunajská Streda városában a Lesná ulica 422. sz. házában megszülettem, ott tényleg alig voltak szlovákok. Zsidók inkább. Az első köztársaságban morva telepesek jöttek, a második világháború után meg Magyarországról ide települt szlovákok a kitelepített magyarok helyére. Aztán jöttek mások is. Mert nekünk megadatott, hogy tanuljunk; megadatott az is, hogy végzettségünknek megfelelő állást találjunk akár Prágában vagy Ostraván, Liptovský Mikulásban vagy Prievidzán, csak arra ügyelt a pártállam, nehogy az összes tanult ember visszatérjen szülőföldjére. Még az irányszámok rendszerét is kitalálta, művi úton szabályozta, hány csallóközi (mert jelzőként már igy is leírható!) gyerek képezheti magát mezőgazdásszá, de azt is megszabta, hánynak kötelező bányászszá, kohásszá, géptervezővé válnia — ha tanulni akar —, amire a magyarlakta vidékeken semmi szükség nem volt. így lett aztán a csallóközi gyerekből egy életre szerencsétlen bányász Ostraván, az ostravaiból meg hozzánemórtö agrármérnök a Csallóközben (azért írtam igy, mert a pártállam idején még igy hívhattuk és írhattuk, s ez még a pártállam Csallóközéről szól). Ez a fene nagy demokrácia, amelyen belül a fent említett napon éppen Európa csúcsán találtam magam felébredvén, rádöbbentett arra, hogy én most már lényegében nem is vagyok nemzetiségi kisebbség a tulajdon hazámban — ha egyáltalán van nekem ilyenem —, hanem többségi nemzetiségi kisebbség vagyok, mellyel szemben kollektív jogokkal — azaz nyelvtörvénnyel — kell védeni a többségi nemzeti kisebbség nyelvét. Remélem, értik?! Csak azt nem tudom, melyik szlovák nyelvet kell majd elsajátítanom, hogy véletlenül meg ne sértsem ezt az európai nívójú törvényt, merthogy az a kitétel, miszerint „Szlovákiában a hivatalos nyelv a szlovák irodalmi nyelv, nem kapta meg a parlamenti többséget (maradt csak a „szlovák nyelv") pedig tudvalévő, hogy az irodalmi szlovák nyelv művi úton'jött létre a különböző nyelvjárások felett állón, legközelebb a közép-szlovákiai nyelvjáráshoz. Tehát: született szlovák anyanyelvként nem beszéli ezt a nyelvet. Ezt csak megtanulni lehet, aki pedig úgy tanul szlovákul, az eleve ezt a nyelvet tanulta. (Meg is kaptam miatta) vagy tizenöt esztendeje, hogy biztosan valami előkelő család sarja vagyok, hogy ilyen fennkölten beszélek! Az nem tud záhorákul rikálni. hutorilni, nem tudja, mit jelent a tajdešta és felsorolni sem tudom mi még, amit esetleg A nyelvtörvény árnyékában sötét fellegek begyűrűztek a Csemadok OV székházába is, meghatározták a komor hangulatot és ebben a pattanásig feszült légkörben, szinte érezve a pár méterre őrjöngő, felbőszített tömeget, ülésezett két napig az országos választmány. Biztató és egyben megnyugtató volt viszont a politikai mozgalmaink vezetőinek megfontolt, nyugalomra intő, egybecsengő véleménye, amely a meggondolatlan lépések elkerülésére hívta fel a figyelmet. Ez így van rendjén, annak ellenére, hogy nagyon nehéz az arcunkba vágott kesztyűt figyelmen kívül hagyni, a hazugságokra, gyalázkodásokra, ocsmány rágalmakra ökölbe rándu/t kezet a zsebbe süllyesztve továbbmenni. Ehhez Toldi Miklós tűrésénél nagyobb fegyelemre van szükség, de szükség van! Érthető tehát, hogy az országos választmány tagjait főleg a napi gondok nyugtalanították. Érthető az is, hogy alapszervezeteinkben ebben az évben kissé stagnált a kulturális munka, és az emberek a politikai mozgalmak és a politizálás felé orientálódtak. Hiszen nem vagyunk olyan sokan (elsősorban a vegyes lakosságú helységekben), hogy élesen elkülönüljön a politikai mozgalmak alapsejtjeinek vezetősége a Csemadok alapszervezetek vezetőségeitől. Ezért érhetett minket az a vád, hogy az Együttélés Politikai Mozgalom ráépült a Csemadokra. Igen ráépült, és nemcsak az Együttélés, hanem az FMK és az MKDM is, de nem anyagi vonatkozásban, hanem az emberekre. Persze, akadtak olyanok is, akiket elsősorban politikai életünk pluralizálódása késztetett tevékenységre. Bízom abban, hogy egy nyugodtabb időszakban, mondjuk a helyhatósági választások után ezek az emberek megtérnek a Csemadokhoz, és a Csemadok is felfedezi a politikai mozgalmak által aktivizálódott embereket, a helyi önkormányzatok kultúrbarát képviselőit. Az említett okok miatt tehát kevesebb szó esett a választmányi ülésen a hogyan, mit és miből kérdésekről. Elindult a Csemadok apparátusában egy szerkezetváltási folyamat, amely azonban még csak az elején tart. Mert egy szerkezetváltás nem mindig jelent változást a szemléletben is. Egy fáról a nyugalmukban megzavart madarak felröppennek és sokszor más ágakra szállnak vissza, de ott maradnak a fán. Aki megérdemli, maradjon ott, de aki nem odavaló, azt ne tűrjük meg a Csemadok ingadozó koronájú fáján! A különböző társaságok megalakulásával megkezdődött a horizontális szerkezetű Csemadok építése, amelyet nem szabad, hogy gátoljon a hatalmi harc. A társaságok maguk döntsenek fizetett alkalmazottaikról, mert ők ismerik legjobban szakembereiket. Az sem biztos, hogy minden társaság központjának Pozsonyban kell lennie. Figyelembe lehetne venni, hogy hol és milyen jellegű, mennyire eredményes munka folyt a múltban. A társaságok kihelyezett központjai megerősíthetnék a járásokat is, amelyek Hy módon specializálódhatnának az általános munka mellett. A társaságok a Csemadok égisze alatt, laza szövetségben, koordinálva végezzék munkájukat mert csak így tudják megőrizni a Csemadok szervezettségét, tagságát Ezeknek a társaságoknak járási alapszervezeti szinten felesvalahol számon kérhetnek tőle a törvény alapján. Szóval: beléptem Európába. Mától kezdve én egy TÖBBSÉGI NEMZETISÉGI KISEBBSÉG vagyok, de tekintettel arra, hogy jelenleg olyan helyen lakom, ahol a magamfajták aránya nem éri el a húsz százalékot, ugyanolyan jogaim vannak, mintha többségi nemzethez tartoznék, tehát állandó lakhelyemen ezentúl törvényadta jogom úgy viselkedni, mintha szlovák lennék. Ezért aztán igazán érdemes volt élnem. Kóstolgatom: milyen érzés lehet egy ötmilliós nemzet tagjának lenni? Én az eddig tizenöt milliós magyarsághoz tartozó ember, bizonyára elképzelni sem tudom e törvény adta lét sok-sok előnyét. 15 + 5 — 20. A világ húszmillió lakosának a nyelvén már beszélek. Hát hogyne lennék európai?! Állok az Októbrové námestie-n Bratislavában, szemben a szlovák parlament épületével, nézem az éhségsztrájkolókat. Nem értem őket. Biztosan azért nem, mert én egy tizenöt milliós nemzethez tartozó többségi nemzetiségi kisebbségi vagyok, sőt nem is vagyok, s még nem tudtam a helyzetemet pontosan felmérni ebben az Európában, ahová ma reggel felébredtem azzal a megvilágosodással, hogy ennél a törvénynél álmodni sem lehetett volna gyönyörűbbet. N. GYURKOVITS RÓZA [többségi nemzetiségi kisebbségi magyar, jelen lakhelyén (20 % alatti) mintha szlovák, avagy jogfosztott kisebbségi] leges szerveződniük, hiszen a Csemadok által ezek a szervek adottak, és megfelelő szakmai útmutatásokkal képesek lesznek megvalósítani a társaságok elképzeléseit. A társaságok működjenek tudományos, művészi és kulturális műhelyként kínáljanak programokat, előadókat rendezvényeket, műsorokat a járásoknak, alapszervezeteknek, amelyek (bár vannak kivételek) igényük a javaslatokat annak ellenére, hogy most divatos az alulról jövő kezdeményezésre várni. Az ilyenfajta kezdeményezéseket a múlt struktúrájának sikerült teljes mértékben visszafojtania, és most ne várjunk egy csapásra változást Talán a jövőben kialakulhat egy kölcsönösségen alapuló információcsere, amely jobban kielégítheti a helyi igényeket a visszajelzésekkel. A társaságok titkárai (esetleg elnökei), a járási titkárságok dolgozói, a gazdasági osztály alkalmazottai és a Hét szerkesztői képezzék az apparátust, amely élén a kulturális életünk kiemelkedő egyénisége álljon (társadalmi tisztségben), aki képviseli a szervezetet, munkáját, segítve a főtitkárt, aki egyúttal koordinálná a társaságok munkáját. A választmányi ülésen a Csemadok jövőjével foglalkozó vita felszólalások közül kiemelkedett (és nagyon megszívlelendő) Zalabai Zsigmond hármas csomagterve, a Máté László által ismertetett Amicus-program és Dobos Lászlónak a kulturális parlament létrehívását sürgető javaslata; ezek részletes ismertetést kívánnak a Hétben. SZÁRAZ DÉNES o
