A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-13 / 28. szám
'-•í: r : ■ 3; . í Ä?«# SSsV*' Wipse Rigó nagyságú réti madár. Hátának alsó része, farkcsíkja és szárnytükre fehér. Lábai, mint azt neve is igazolja, sárgásvörös. Elterjedése kiterjed Európán és Ázsián keresztül egészen a 70. szélességi fokig. Hazánkban hajdan a leggyakoribb költő cankófajnak számított. A nedves rétek, mocsarak felszámolásával azonban állománya nagyon megcsappant, illetve szétszóródott. A bíbicek megjelenésével csaknem egyidejűleg a piros lábú cankók érkezése. Egy korai komáromi érkezési adat: 1915 március 7. A piros lábú cankók áprilisban szemelik ki az alkalmas fészkelőhelyeket. A költés a nedves, mocsaras legelők szárazabb részén a talajon zajlik. A fészek maga a növényzet által jól el van rejtve, sőt a tojó a tojások, illetve a fészek fölé „sátrat" is eszkábál (a csőrével öszszehúzott növényekből). A négy körte alakú agyagsárga alapon barnásán szeplős tarka tojást a tojó és a him madár közösen huszonhárom nap alatt költi ki; fiókáik, melyek a bíbicekhez hasonlóan, amint felszáradtak, máris a mezőn teremnek. Kiválóan alkalmazkodnak, illetve alakoskodnak, így bujkálnak rét növényzetében. Amint felcseperedtek elkezdik a cankókra oly jellemző nyári kóborlásaikat. Az igazi vándorútra jóval később kerül sor. Ez elhúzódhat az időjárás szerint szeptemberig, néha októberig. A telet a Földközi-tenger partvidékén, valamint a Nilus völgyében töltik. A piros lábú cankó táplálékát a vizes nedves rétek és legelők rovarvilága képezi. Előszeretettel keresi fel a nyílt kisebb-nagyobb kiterjedésű tócsákat, vizeket, ahol szorgalmasan fogyasztja a szúnyogok és szitakötők lárvád. A tavaszi és az őszi madármozgalomban természetesen mindig jelentős szerepet játszik a mindenkori vízállás és az ezzel összefüggésben álló növényzet. Csapadékos tavaszokon a különösen kedvező táplálékdús években gyakoribb a fészkelőpárok száma, míg máskor egy-kétharmadával is csökkenhet a költőmadarak mennyisége. A rendesen átvonuló — nálunk azonban nem fészelő — cankók közül a legjellegzetesebb a tömegesen megjelenő pajzsos cankó (Philomachus pugnax). Tavasszal a tollgalléros hímek ádáz harcot vívnak (minden testi sérelem nélkül) kiszemelt arájuk megszerzése érdekében. Áprilisban, májusban, illetve szeptemberben és októberben a vizek közelében megtaláljuk a csaknem koromfekete füstös cankót (Tringa erythropus). Szórványosan előjön a karcsú testű, hosszú lábú tavi cankó (Tringa stagnatilis) és a piros lábú cankónál valamivel testesebb szürke cankó (Tringa nebularis). Gyakrabban megfordul s néha át is nyaral az erdei cankó (Tringa ochropus), illetve a tőle karcsúbb testű réti cankó (Tringa glareola). Az említett cankók mind a Paleartikum északi tájainak vizenyős rétjein és tundráin fészkelnek. A cankók gazdaságilag hasznosak — szigorúan védett madaraink! Nii ?ÜhÍ 1 STOLLMANN ANDRÁS Fotó: Štefan Danko
