A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
FELFEDEZŐK. UTAZÓK. KALANDOROK Gombagaluska Kevés tejjel egész sűrű palacsintatésztát készítünk. Közben a szeletekre vágott gombát kevés zsiradékon megpároljuk, majd a tésztába keverjük. Sóval, borssal, finomra vágott petrezselyemmel ízesítjük. Evőkanállal szaggatva bö, forró zsiradékban aranysárgára sütjük. Ketchuppal, fejes salátával tálaljuk. Rakott karalábé A tisztított és ujjnyi vastagra szeletelt karalábét sós vízben majdnem puhára főzzük. Leszűrjük és kivajazott tűzálló tálba karikára vágott keménytojással és karikázott főtt virslivel rétegezzük. Sózzuk. Finomra vágott petrezselyemmel, reszelt sajttal és 1 tojássárgájával, törött borssal Ízesített tejföllel áthúzzuk. Előmelegített sütőben kb. 25 percig sütjük. Zöldbabpaprikás A pörkölthöz hasonlóan készítjük, csak hús helyett lecsurgatott zöldbab konzervet vagy sós vízben főtt vágott zöldbabot használunk. Természetesen készíthetjük hússal is — esetleg virslivel —, de akkor a zöldbabot csak akkor adjuk hozzá, amikor a hús már félig megpuhult. Tálalás előtt fejföllel átforraljuk. KÍMÉLJE A HÁTÁT! 1. Feküdjünk hanyatt felhúzott térddel, ebből a helyzetből emeljük fel egyik behajlitott térdünket a mellkas felé és tartsuk ott néhány pillanatig (kilégzés), majd lassan engedjük le a kiindulási helyzetbe (belégzés). Ugyanezt végezhetjük mindkét térdünk együttes emelésével is. 2. Ülve húzzuk fel mindkét térdünket a mellkasunkhoz és kezünkkel szorosan fogjuk át; ebben az összehúzott helyzetben gömbölyű háttal, lazán guruljunk hátra, majd vissza ülőhelyzetbe. m a te s (román népmese) y A juhász, aki kora tavasztól késő őszig fenn a hegyekben legeltette a nyájat, minden hétfőn lejött a völgybe, hogy a közeli malomban megvásárolja egész hétre a kenyeret és a lisztet. S amíg arra várt, hogy kiszolgálják, minden alkalommal irigykedve nézett körül a malomban, és azt mondta a molnárnak: — Valamikor majd én is így szeretnék élni. Mennyit kell nekem a hegyeket járnom esőben és sárban is, te pedig csak itt állsz a liszteszsák mellett, és várod, hogy megteljen. A malom vígan zakatol, csak néha lustálkodik, a gazdák hordják az őrölni valót, az idő igazán kellemesen telik el. El tudod képzelni, hogy mit jelent az, hogy az ember örökké talpon van. örökké a nyájra vigyáz, és soha nincsen tető a feje fölött? Mindenemet oddaadnám, ha ott hagyhatnám a pásztorkodást és molnár lehetnék. — Ugyan — felelte a molnár. — Egyhamar megunnád. Tudod, mennyi gabonás és lisztes zsákot kell nekem cipelnem? Fájnak a kezeim, szúr a hátamban, a térdeim rogyadoznak, ez az átkozott malom pedig éjjelnappal zakatol, sokszor még aludni sem tudok. Én bizony itt hagynám szívesen a malmot, s elszegődnék valahová juhásznak. Hiszen az az igazi élet! Reggel kihajtod, este behajtod a nyájat, ha szomorú vagy, akkor furulyázol, ha éhes vagy, tejet fejsz magadnak, mincsen semmi gondod. Akkor fekszel, akkor kelsz, amikor akarsz, éjszaka alszol, mint a vízbe dobott. Oly sokáig vitatkoztak, panaszkodtak egymásnak, míg végül megegyeztek, hogy cserélnek. Elmentek a jegyzőhöz, és szerződést kötöttek, hogy a juhász molnár lesz, a molnár pedig juhász. Másnap reggel a molnárból lett juhász kihajtotta a juhokat a legelőre. Sütött a nap, illatozott az erdő, virágokkal teli volt a rétmint a paradicsomkertben. Egy ideig az ostort pattogtatta, közben fütyörészett, napnyugtakor pedig behajtotta a juhokat az akolba, megvacsorázott, lefeküdt a báránybőrre, és — amint azt a malomban megszokta — hamarosan el is aludt. Alig hogy elaludt, egy farkas lopakodott az akolhoz. A juhok kétségbeesetten bégetni és futkosni kezdtek, de a molnár, aki félálomban azt gondolta, hogy a malom zúgását hallja, a másik oldalára fordult, s közben ezt motyogta: — Csak őrölj, malmocskám, reggelig készen leszünk! Amikor a farkas látta, hogy senki sem kergeti el. a többi farkast is odahívta az erdőből, s reggelre a nyájból csak egy halom lerágott csont maradt. A csere a juhásznak is tetszett. Amikor bement a malomba, a malomkövek vígan forogtak, ömlött a liszt a zsákokba. A juhásznak alig volt dolga. Itt-ott belekotort a lisztbe. Leült az egyik liszteszsákra, és furulyázni kezdett. Odakünn nagy volt a hőség, idebenn kellemesen hűvös volt, odakünn volt a szófogadatlan. szanaszét futott nyáj, itt pedig nyugalom volt. Még soha nem érezte magát ilyen jól. A malom azonban hamarosan megörölt minden gabonát. A malomkövek üresjáratban kellemetlenül zakatoltak. Hogyan kellene leállítani? A juhász, aki csak a pásztorkodáshoz értett, rákiáltott a malomkövekre, ahogyan a juhokra szokta: — Megállj! Hová szaladsz? Állj már meg! De a malomkövek mintha nem is hallanák. Nagy robajjal forogtak tovább. — Megállj, majd én adok neked! — mérgelődött a juhász. Fogott egy vasdorongot, s olyat vágott az egyik malomkőre, hogy az kettévált. Ám a malom nem állt le. Működött tovább, még nagyobb robajjal. A juhász ekkor már szinte eszét vesztette. Tanácstalanságában ráugrott a malomkőre, hogy megállítsa. Ám a forgó malomkő elkapta a kabátját, rángatni kezdte a juhászt, a ruháját összeszaggatta, a juhászt megnyomorította. Másnap a molnár is, meg a juhász is visszatért a régi munkahelyére. Tanulság: Aki minek nem mestere, annak a hóhéra! Sági Tóth Tibor fordítása A színes kockák melyik gyurmából valók? Megtudhatod, ha kibogozod az öszszekötő zsinórokat és aztán színezd ki a fehér lapokat. A beküldők között egy gyermekkönyvet sorsolunk ki. Julianus barát Kodolányi János 1938-ban Finnországban irta Julianus barát cimü, közel 900 oldalas regényét, amelynek főhőse a magyar történelem egyik legrejtélyesebb, de igen rokonszenves alakja. Noha az író dús fantáziával és részletekbe menően ecseteli a domonkos rendi szerzetes gyermekkorát, neveltetését és híressé vált utazását, mégsem állíthatjuk, hogy valóban ismerjük őt. Nem tudjuk pl. mettől meddig élt, vagy hogy mit csinált azt követően, hogy visszatért második keleti útjáról. A magyar királyi kancellária viszonylag pontos információkkal rendelkezett azokról a népekről, amelyek Magyarországtól keletre, a mai Ukrajna területén és a fekete-tengeri partvidék mentén éltek. Elődeink diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatban is álltak velük, olykor a csatamezön is megmérkőztek. A magyarok körében elterjedt volt az a vélemény, hogy a hongfoglaláskor nem az egész magyarság települt át a Kárpát-medencébe, hanem csak egy része, míg jelentős csoportok Etel-közben maradtak. Ezeket az „elbitangolt" magyarokat már II. Endre királyunk szerette volna megtéríteni, ezért négy szerzetest útnak is indított, hogy vegyék fel velük a kapcsolatot. Csupán egy szerzetes tért vissza, Ottó, teljesen legyengülve és halálos betegen, s csak annyi ereje maradt, hogy elmesélje: találkozott néhány pogány magyarral és tudja a hozzájuk vezető utat. Három évvel később, 1 235 tavaszán, már IV. Béla királyunk megbízatásából Ottó útmutatásai nyomán ismét négy szerzetes vágott neki a nagy útnak. A Fekete-tengeren is hajóztak, majd hetekig gyalogoltak és eljutottak egészen a Kaukázusig. Itt sokáig bolyongtak minden eredmény nélkül, végül csak ketten indultak tovább: Julianus és Gerhardus barát, a másik két szerzetes viszszatért Magyarországra. Julianusék a Volga felé vették az útjukat és sok nélkülözés után megérkeztek egy mohamedán városkába. Itt Gerhardus meghalt. Julianus egyedül folytatta tovább az utat és a Volga és a Káma összefolyásánál elterülő Volgái Bolgárországban találkozott egy magyar asszonnyal, aki megmutatta neki az utat a pogány magyarokhoz. Azok örömmel fogadták a távoli rokont. Julianus szívesen elidőzött volna közöttük, de hírét vette, hogy a tatárok elindultak Belsö-Ázsiából Európa felé. A lehető legrövidebb úton Magyarországra ment, ahol tájékoztatta IV. Bélát a fenyegető veszélyről. Elbeszélését egy Riccardus nevű barát lejegyezte és eljuttatta a kéziratot a pápai udvarba. A Vatikánban ma is megtalálható kézirat sok érdekes információt tartalmaz Magna Hungáriáról, az ott élő pogány magyarokról. Julianus 1237 tavaszán ismét útrakelt (három társával) azon az útvonalon, amelyen korábban hazafelé ment, de Magna Hungáriát már nem találta meg: mind a Volgái Bolgárországot, mind a pogány magyarok birodalmát szétzúzták a tatár hordák. A Bolgár, orosz és magyar menekültek, akikkel találkozott, elmondták neki, hogy a tatárok Magyarországot és Németországot akarják lerohanni. Julianus kezébe került a mongol kán levele is, amelyet IV. Bélának küldött. Julianus 1238 februárjában Budán átadta a levelet a királynak, aki ennek ellenére nem vette nagyon komolyan a dolgot .. . Három évvel később azonban a saját szemével győződhetett meg a tatárok kegyetlenségéről. — lacza — 71
