A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
GYÁSZ és emlékezet Gilgamestől a kígyó ellopta az örök élet füvét, Évát is elcsábította a kígyó. Őseink kiűzettek a Paradicsomból, s az embereknek meg kell halniuk. Virágokkal borított sírok, imbolygó fények, melyek hosszúra nyújtják a fejfák árnyékát. .. Friss sírhantok új keresztjei, hantja-hagyott korhadó fejfa fűben, gazban. „Dülöngő temetők." Új temetkezési helyek. Fehér és fekete gyász. „Jöttek s jönnek a harangok értünk." Temetőkért. Találkozóhelye azoknak, kikért már eljöttek, s azoknak, kikért eljönnek majd a harangok. S ha nem találkozhatnak — mert a szülőföldtől távoli temetőkben porlad az ismerős, a családtag, az otthoni temetőben akkor is meggyújtják az emlékezés gyertyáját. „A fagyott, egymásra rakott fiúkért", haza soha nem tért fiúért, apáért, ismerősért. Halottak napja. Az emlékezés pillanatai. A virágon, a gyertyákon — a külsőségeken — túl az elmúlt idők felidézésének pillanata. Amikor a felsoroltakon kívül gyertyát gyújtunk — mert olyan időket éltünk —, a messzi földre kényszerített, új otthont megszokni kénytelen (vagy megszokni soha nem tudó) falubéliekért is. Ugyan lehet-e könnyű az idegen föld a messziről más vidékre kényszerítettnek? Bízzunk: lehet, hiszen az is anyaföld. A temetőkben hatalmasabbra nőnek a fák. Az ősök táplálják őket. A halottak napja nemcsak a gyász napja. Amikor az emlékezés virágjait elhelyezzük, erőt is merítünk: hiszen gyökereiknél vagyunk, mélyen az anyaföldbe markoló, kíszakíthatatlan gyökereinknél. S innét, a novemberi síroktól megerősödve kell távoznunk. Tudatosítva: ide kötődünk elválaszthatatlanul. Vannak olyan temetők, ahol ez az érzés fokozottan keríti hatalmába az embert. Olyan helyek, ahol szellemóriások és a nemzet napszámosai pihennek. Mint Apáczai Csere János, Szenczi Molnár Albert, Brassai Sámuel, Kriza János, Kós Károly, Bartalis János, Asztalos István és sokan mások Kolozsvárott a házsongárdi temetőben. GÖRFÖL JENŐ A szerző felvételei
