A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-26 / 43. szám

Rovatvezető: CSANAKY ELEONORA szinte még rokoni alapon is a Kárpátok ölelte világot, a magyar, sőt a kelet-euró­pai lét sok-sok változatát. Ama kevés jelenbéli írók egyike vagy, akinek még zsúfoltan teljes az életrajza, személyes sorsodból is egész emberi történelmet teremthetsz. Teremtettél eddig is, megírtad a cseh­szlovákiai magyar nemzetiség hetven­­esztendős életútját. Benne a szülőföld, a Bodrogköz énekét. De még azt is lehet továbbmondani, új dallamokkal gazdagí­tani. Mert úgy van, ahogy Te mondtad: szülőfölded a folyamatos változások föld­je, a honfoglalástól szinte napjainkig. A rajta élők, a folytonos változás részesei; századok, sőt évezred történelmi tapasz­talatait és vágyait őrzik. Műbe, öröklétbe emelése — folyamatos feladat. Úgy, a­­hogy érzed: fel kell mutatni a lehető legteljesebben Magadat és népedet, az emberi-erkölcsi magasságok felé irányu­lást. Ez nemcsak a szülőföld, nemcsak a szívednek oly kedves világ ábrázolási kérdése, de egy nagyobb közösség, egy nép megmaradásának, emberiséghez tartozásának a munkálása is. Építsd to-Lászlónak vább is a nyelvet — megint a Te szavai­dat idézem — „úgy is, mint madár a fészkét, úgy is, mint Kőműves Keleme­nék" százszor is újrakezdve Déva vára falát. Építs népednek hazát, lakhatót, vállalva országod „egy emberre osztha­tó" gondjait, s közben a mindenkire egy­formán kiterjesztendő jogokért és lehető­ségekért. Úgy, ahogy eddig is. Elejétől fogva tetted. Mondjad csak tovább édes­anyád nyelvén, néped küzdelmét, a hű­séges, a küzdő, a mindig feltámadó te­remtő ember énekét. Az idő múlásán pedig ne csüggedj kelleténél huzamosabban. Igaz, lábat már nemigen mosunk többé a hajnali Dunában. Lovainkat is ritkábban kötjük dalos kedvvel — de a végeznivalók még mindig nem lettek kevesebbek. A tollat nem lehet letenni, míg csak ki nem esik a kézből, s ama Bethlen Gábor-i szablyát sem — amellyel ifjan indult az ember népe szolgálatára — mindaddig „va/a­­míg oldaláról... le nem ódozzák". Most is, mint korábbi születésnapjaidon, kívá­nok Néked a régi, fogyhatatlan szeretet­tel kedvet az élethez és erőt a küzdéshez. • Élj a sorsodba írt törvény szerint, a Húsz Jánosok, a Fábry Zoltánok, a Sütő And­rások szellemében: keresd az igazat, mondd az igazat mindhalálig. Legyél né­pednek topábbra is — íróként, ember­ként — őriző pásztora. S maradj csalá­dod, barátaid körében továbbra is ren­des, „legénynagyapa". Születésnapodon, mint mindig, zörgetünk; s oldozzuk újra lovainkat. Budapest, 1990. szeptember 29-én Mihály Napján Miska Nemzetiségünknek van történelmi ide­je, része ennek minden esemény, amely érinti és befolyásolja közösségünk sor­sát. Ám ez időnek része a megannyi sorsrajz is. Az egyéni idő, az egyéni emlékezet. Már nemzedékemnek is van történelmi ideje. íme, emlékezetem vázlata: Kezdetben volt a gyermekkor ideje, végeláthatatlan idő, a naívság, a tiszta­ság, a hit, a mesék. A világra, amelybe beleszülettem, fölfelé néztem. A gyermekévek paraszti kényszer­­munkája elvette tőlem a feloldódást — nem játszhattunk. A gyermekélet meg­határozó élményei: a változások. Gyer­mekfejjel tapasztalhattam a himnuszok, a zászlók, az indulók s a jelszavak korát. Kétéltű család voltunk, kenyerünk szerint paraszt, a politika osztotta sze­rep szerint katona. Paraszt és katona. Őseim felhasznált emberek: sorsuk Ígé­retek, az ígeretföld messzeségei, fellob­banó kicsiny emberi illúziók, rettegő megbúvások, halálok vagy összeroppa­nások. Kamaszként éltem meg a háborús halálhíreket, megtapinthattam a szöke­vény — és fogolyarcokat, láttam haza­téréseket, a megjövés kimondhatatlan örömét, a kapituláns közkatonát. Kato­nának már nem vittek, de életem tragi­kus, komor kulisszája lett a háború. A gyermekkor végén nemcsak tanúja, érintettje is voltam a megoldatlan nem­zetiségi kérdésnek Csehszlovákiában. Határvonal is a gyermekkor vége, eb­ben a tanácstalan zűrzavarban minden elmozdul a helyéről. Megtorpannak, megtörnek az élet öröknek hitt formái, megszűnik egy folyamatosság, s valami más kezdődik. A régi falu a fiatalsá­gom: ebből a helyzetből megyek el és megyünk el sokan, mi vagyunk a háború utáni falu első kivándorlói. Hajt a hazát­­lanság kényszere, de hajt az ösztön is. Mentünk, s nem mutatta senki az utat, mentünk a városok és az iskolák irányába. Nem volt tanácsadó patrónu­­sunk. A magam nemzedékét nem indí­tották, nem tették sínre befolyásos szü­lői kezek nem vasalták meg előtte az utat. Önerőnkből kapaszkodtunk. Apánk, anyánk nem volt felettünk álló műveltség, inkább megrémített óvatos­ság. Az anyai simogatás nem bátorító elbocsátás, hanem magához ölelő fél­tés. Szüléink szinte képtelenek követni távolságainkat. Nagycsaládos juhász feleségétől kérdezték az ötvenes évek elején, akinek legkisebb fia akkor már egyetemi adjunktus volt: — A maga fia mit csinál,... né? — Tudom is én, esze szerint lehetett volna tanító is, pap is, de így csak az egyetemen lett valamifé­le segéd. Húszéves vagyok, a férfikor eleje. Ha­D0B0S LÁSZLÓ (Részlet az 1983-ban megjelent Gondok könyvéből) tárvonal ez is. Az életemet ért társadal­mi hatások addig nagyrészt negatív tar­talmúak. Az ötvenes évek eleje, az első kis közösségek, félelem nélküli együttlétek — itt és ekkor váltanak át az emberi érzéstartalmak. Együtt lélegzünk, együtt légzés, ebben az emberpáréban születnek a versek, s indul el az iroda­lom teremtése. Az örök kőművesek megszállottságával dolgozunk, nem tudjuk, milyen házat akarunk, de rakjuk a falat, adogatjuk a téglát. Az építés, a tenni akarás lázában égünk. Pozsony, a város: már itt is a feltá­masztó emberi közösségek, országos méretű ismerkedés, művelődés. A fel­­szabadultság, a hazára találás érzéseit tapasztalom meg. Itt oldódnak életünk feszültségei. Itt van az elmondás, a kibeszéles lehetősége. Nem véletlen, hogy az első hajóval érkezők újságírás­ra, szerkesztői pályára prózára, versre adják fejüket. Aztán belenőttünk, beleragadtunk a nagy jelzők korszakába. Sztálint isten­nek hittem, magamat forradalmárnak gondoltam. A túlzásokkal terhes ro­mantikus lelkesedés idejét éltük. Majd a leleplezések. Választhattam: közöny, érdektelenség, kiábrándulás vagy félrevonulás. Ilyen hatások nyomá­sa alatt alakul ki egy másik pólus: a tényekre építő ítélet és véleményalko­tás. A romantikus lelkesedéstől a reáli­ákig, ez is a mi utunk. Mi megéltünk egy forradalommal felérő változást, fájó, hogy a forradalom ábécéjét nekünk részben rosszul magyarázták .. . Hány­szor kellett magunkban újrakezdeni a dolgokat? Mennyi egymásnak ellentmondó ha­tás kavarog bennünk! S mindez már irodalmi emlékezetünk része. /.../ Hisz tudjuk, a múlt tükör, önmagunk tükre, mely mozaikdarabokból meg­számlálhatatlan kis részből lesz egész. Mi — sajnos, megkésve — most olvas­suk újra nemzetiségi múlt időnket. Vizsgáljuk történelmünk rétegeződését, társadalmi folyamatokat elemzünk, ku­tatjuk sorsok, alkotó életutak forrásait és tanulságait. Genezisünket akarjuk tudni és látni, azt ahonnan jöttünk és ahogy jöttünk. A forrásvidékeket akar­juk tudni és felmutatni. Most hívjuk elő emlékezetünket, most írjuk történel­münket. A történelmi idő végtelen. Múltszem­léletünk egyik jellemzője, hogy nemze­tiségi múltban gondolkodunk. Hat évti­zed, két emberöltő. Ez a hat évtized hivatkozási időnk, irodalom, pedagógia, népművelés meghatározó időkerete — ez történelem — és társadalomszemlé­letünk alapja. Pedig történelmi tuda­tunk nem épülhet a kizárólagosság el­vére: a közelmúlt nem zárhatja ki a távolabbi múlt ismeretét és értését. Az egészséges történetszemlélet, az iroda­lom s egyáltalán a gondolkodás folyto­nosságot igényel: a történelmi folyama­tot s e folyamat logikáját akarja látni és láttatni. Meggyőződésem, hogy az iro­dalmi gondolkodás érdekében is ki kell terjesztenünk történetszemléletünk ha­tárait. 1919 nehezen érthető a hatvan­hetes kiegyezés nélkül, a kiegyezés ér­téséhez 1848 ismerete szükséges, s a szabadságharc kiváltó okai a reform­korban gyökereznek és így tovább, az idők kezdetéig. 13

Next

/
Thumbnails
Contents