A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV DANILO KIŠ: A holtak enciklopédiája Ahogy a mondás tartja, a könyveknek is megvan a maguk sorsa. így vannak kötetek, melyek különösebb koncepció nélkül, születésük spontán rendjében adnak közre írásokat, s vannak olyanok is, melyeket szigorúan megkomponáltak. Ez utóbbi esetben a szerző valamilyen vezérlő elv szerint gyűjti össze írásait. A szempontok hihetetlenül sokfélék lehetnek, leggyakrabban tematikai, stílusbeli vagy hangulati hasonlóságok döntenek. Danilo Kiš, szerb író, kötetének összeállításánál egyértelműen ez utóbbi módszert választotta, s bár történetei egymástól távol eső korban, helyszíneken és társadalmi szférában játszódnak, a miszticizmus, az elmúlás gondolata mindegyik Írásban fellelhető. A kötet végén található Post scriptumban az író magyarázatot, forrástörténeti lábjegyzetet fűz valamennyi írásához, s a könyv jellegét is meghatározza: „Az ebben a könyvben olvasható történetek mindegyike többé-kevésbé egy téma, egyetlen metafizikainak nevezhető téma jegyében fogant; a halál, már a Gilgameseposztól kezdve, az irodalom egyik állandóan visszatérő témája. Ha a diván szó nem asszociálna világosabb színeket és derűsebb tónusokat, ez a gyűjtemény a Nyugat-keleti diván alcímet viselhetné a maga félreérthetetlenül gunyoros és parodikus felhangjaival." A kulcs tehát, mely az írásokat összeköti: a halál. E téma nemcsak örök, hanem hálás is, mert egyformán érint mindenkit. Danilo Kié érzékelhető elmélyültséggel, távolságtartóan ir. E távolságtartást demonstrálják a történetekben felvillanó groteszk elemek, pl. Simon mágus felhőkbe emelkedése, vagy a cimadó, „A holtak enciklopédiája" c. elbeszélésben az az ötlet, miszerint létezik valahol egy könyvtár, ahol minden élt, s túlvilágra távozott emberről feljegyzések találhatók. Danilo Kié históriáit elmúlt korok hangulata, homálya lengi be, némiképp a borúlátásáé is. Jól jelzi ezt az egyik szereplője szájába adott mondat: „Az emberélet csupa bukás és pokol, a világ pedig a zsarnokok kezében van." LENDVAY TIBOR FURKÓ ZOLTÁN: Márai Sándor üzenete Az ízléses, fűzött könyv fedöalapján három városkép. Fent Kassa — a Szent Erzsébet-székesegyház tornyával — és Budapest — az Erzsébet híddal, de annak eredeti békebeli voltában —, lent pedig egy hangulatos modern ház bejárata San Diegoban, az elsőtől oly végtelen messzeségbn a Csendes-óceán partján ... Az alfa, a rajongva szeretett város, az ifjúság és az elvesztett szülőföld jelképe, és az ómega, az önkéntes, de végtelenül kínos emigráció utolsó pillére, ahol évszázadunkkal egyidős szive utolsót dobbant — s közben a város, melyhez életének egy része, de szokásai és egész mentalitása kötődött. Az első két városkép között pedig egy arckép, Márai Sándoré úgy, ahogy a negyvenes évek elején emlékezetembe vésődött. Maga a másfélszáz oldalas könyv tavasz elején jelent meg az Amerikából hazatelepült Püski Kiadó Kft gondozásában, és négy és fél évtized után az első publikáció, amelyen a Márai név szerepel és melyben Márai gondolatai hazai földön nyomtatásban megjelentek. Köztudomású, hogy Márai Sándor 1948-ban, mikor a hivatalos körök szemében persona non grata lett, s müveit a „kártékony irodalom" jelzővel bélyegezték meg, hagyta el az országot s döntött úgy, hogy mig a diktatórikus réndszer uralkodik Magyarországon, írásai ott nem jelenhetnek meg. Most pedig, mikor az idei Könyvhét két müvével — A gyertyák csonkig égnek című regényével, melyet ö maga nem nagyon szeretett s romantikusnak minősített, valamint naplójának első része az 1943—44-es évekből — is kedveskedik híveinek. Furkó Zoltán könyve mintegy összekötő kapocs ként, illetve átvezető hídként szerepel a régről ismert s a megismerésre váró külföldön írott müvei között. Furkó Zoltánnak adatott meg, hogy azon szerencsés kevesek egyike lett, aki felvehette a személyes kapcsolatot az agg íróval, aki különben az óhazából jövő minden közeledés elől mereven elzárkózott. így került sor aztán a személyes találkozásokra San Diegoban, ahol a magára maradt, megkeseredett Márai, miután eltemette imádott feleségét és fogadott fiát is — mint maga mondja versében „öregen, őszen és agársoványan", tengette élete utolsó éveit. Itt nyílt alkalom a hangszalagon rögzítette beszélgetésekre, melyek arról tanúskodnak, hogy .. . ítélőképessége hibátlan, árnyaltan fogalmazott, szelleme lenyűgöző volt és érintetlenül ép, és ezek a szellemi megnyilvánulásai papírra vetve képezik e dokumentum jelentőségű kis könyvecske jelentős anyagát. Ez a szinte gyónásnak beillő vallomás persze Kassán kezdődik, családjáról, ifjúságának felejthetetlen éveiről beszél bennük, majd megismertet a maga választotta számkivetettség évtizedeivel. Említi müveit, melyek bár messze idegenben születtek, de mindenkor magyarul a „gyönyörű magyar nyelven” íródtak. A beszélgetések egyik csúcsa, de mondhatnám úgy is, hogy egyik remeke az a tömör, de roppant találó meglátás, mellyel nagy pályatársát jellemzi. Külön aktualitása a könyvnek a Farkas Ferenc zeneszerzővel foytatott beszélgetés. Márai ugyanis egyik ragyogó regényét, a Vendégjáték Bolzanoban-t Egy úr Velencéből címen átültette színpadra is. Ez a színmű, amikor külföldön a zeneszerző kezébe került, olyan termékenyen hatott fantáziájára, hogy mintegy tíz éve operát komponált belőle. Sajnos, Márai elvhüsége folytán a mü még nem szólalhatott meg, de örvendetes, hogy az Operaház a jövő évad első bemutatójaként szándékszik a müvet előadni. A hazaérkezett hírek szerint 1989 februárjában Márai, megelőzve a gyilkos kór kifejletét, önkezével vetett véget életének. Ez a tény azonban nem bizonyított, amint arról egy levélmelléklet is vall. A valóságot azonban már megismerhetetlenül örök homály fedi. Óhajának megfelelően hamvait a tengerbe szórták. Fizikailag hát nem tért haza, amit utolsó hónapjaiban titkon úgy remélt, de fokozatosan megjelenő életműve folytán — Márai újra közöttünk, itthon van. VARGA JÓZSEF HANGLEMEZ Schubert-szimfóniák A fiatalon (31 éves korában) elhunyt világhí rű osztrák zeneszerző. Franz Schubert elsősorban a dalai, dalciklusai révén ismert. Azt talán már kevesebben tudják, hogy a dalokon kívül egyéb műfajú szerzeményeket is alkotott, többek között nyolc szimfóniát. A közelmúltban megjelent Hungaroton-lemezen Schubert két szimfóniája csendül fel a kitűnő Budapesti Fesztiválzenekar előadó sán, Fischer Iván vezényletével: a IV. (c-moll), vagy.„Tragikus" szimfónia és az V. (B-dúr) szimfónia. A IV. szimfóniát Schubert 1816 áprilisában, tehát három hónappal 19. életévének betöltése után fejezte be. Ez a szimfónia a „tragikus" alcímet viseli, a zenetörténet azonban vitatja, hogy ez az elnevezés valóban Schuberttól származik-e. A múlt század ismert esztétája, Hanslick a művet „patetikusnak" nevezte, valójában azonban sem a tragikus, sem a patetikus jelző nem mondható találónak. Hiszen már a szimónia I. tételének Allegro vivace-szakasza tragikum kifejezője, ám tragikus, de még csak szomorú motívumokkal sem találkozunk benne. Ez a tétel inkább nosztalgikusnak nevezhető. A boldog gondolatok ötletes bemutatását célzó menüett, s a schuberti szelídségre jellemző trió is cáfolja a „tragikus" alcím indokoltságát. A szimfónia kimondottan lírikus-epikus jellegű. Van egy hangszerelési különlegessége is ennek a műnek: Schubert itt alkalmazott először és utoljára nagy kürtöt szimfóniái zenekarában. Egyébként a mű liraisága annyira nyilvánvaló, hogy Schubert a nagy érzelmi gazdagságú lassú tétel témáját jóval később Asz-dúr impromtu-jében (Op. 142. No. 2.) ismét felhasználta. Annak ellenére, hogy ez a szimfónia a még egészen fiatal Schubert műve, mégis igen érettt, különleges tehetségről valló alkotás. Schubert 1828-ban bekövetkezett haláláig a IV. szimfóniát nem mutatták be, az ősbemutatója csak 1849-ben volt, s akkor sem Bécsben, hanem Lipcsében. Az V. (B-dúr) szimfónia sok szempontból igen különleges, eltérő a csúcsot jelentő „Befejezetlen" és a nagy C-dúr szimfóniát megelőző többi öt szimfóniától. Egyik különlegesége az, hogy ez Schubert legrövidebb szimfóniája, s a hangszerelése szinte kamarazenekari. A zenetörténet „trombiták és ütőhangszerek nélküli” szimfóniának nevezte el. Különleges ez a mű azért is, mert a klasszikus arányok szépsége ebben a szimfóniában a leginkább szembetűnő. A szimfónia lassú tétele A szép molnárlány című dalciklus első dalainak pasztorális hangulatát idézi. SÁGI TÓTH TIBOR Megígértem magamnak, hogy az iskolaügyröl hosszú ideig nem írok, hiszen azok a gondok, amelyekről a novemberi események óta sűrűn cikkezünk, nem oldódhattak meg. Sőt, megoldásukhoz nem néhány hónapra, hanem néhány évre van még szükség. Ennek ellenére érdeklődéssel figyeltem a napilapok hasábjain megjelenő cikkeket, véleményeket a ligetfalusi tanítók készülő munkabeszüntetéséről. Ligetfalut néhány éve ismerem, iskoláinak problémáival is foglalkoztam. Most saját bőrömön érzem, naponta nyomakodom az autóbuszon, átmeneti lakhelyem t. i. ehhez a városrészhez köt. Mit tudtam meg Ligetfalu alapiskoláiról? Köztudott, hogy a 120 ezres „hálószobának" 13 alapiskolára volna még szüksége, hogy a nagy lakótelep egyetlen középiskolával rendelkezik, hogy az iskolát segítő intézmények közül egyetlenegy sem működik ott. A helyzet annyira rossz, hogy negyvenes létszámú osztályokban tanítanak az alsó tagozaton, némely alapiskolában pedig a három műszakban történő tanítás réme fenyeget. Pedagógusokból kevés van, még kevesebb a tanterem, szaktantermekről, tornatermekről, sportlétesítményekről nem is szólva. Hozzátehetném pl., hogy „monogenerációs" lakótelepről lévén szó 3—4 éven belül egyszerre lesz szükség legalább húsz középiskolára. Az egyik legrosszab módon felépült aglomeráció első riadóhelyzete lett volna a szeptember elejére hirdetett pedagógussztrájk. A sztrájk nem valósult meg. Az összes valamit érő sajtótermék úgy kommentálta a munkabeszüntetést, hogy fölösleges ilyen marhaságot csinálni, egy sztrájk úgysem oldhat meg semmit, mi lesz egy napig a gyerekekkel, vajon mit kezdenek a szülők a sokezer kisiskolással, stb. Hát kérem szépen, a sztrájk önmagában soha semmit nem oldott meg. A sztrájk egy radikális formája a figyelmeztetésnek, egy erődemonstráció, amelynek igenis az a célja, hogy „fejfájást" okozzon azoknak, akik a helyzetért felelősek. El tudom képzelni, hogy néhány gyerek anyukával ment volna munkába, hogy néhány művelődési központ kitűnő akciókat szervezhetett volna a kisdiákoknak, de azt is, hogy reggeltől csörögtek volna a telefonok az illetékes iskolaügyi osztályokon és a minisztériumban. el tudom képzelni azt is, hogy maga a kormány foglalkozott volna a kérdéssel. El tudom képzelni továbbá, hogy néhány fölböszült szülő esetleg tudását vagy pozícióját kamatoztatta volna „Szlovákia harmadik legnagyobb városának" e téren felhalmozódott gondjainak megoldásánál. Minden ellenpropaganda ellenére mégis volt egy iskolaüggyel összefüggő sztrájk. Mégpedig éhségsztrájk. Komáromban. Lehet, hogy a t Olvasó többet tud róla, mint a ligetfalui helyzetről, de erről is a szenzációéhes sajtó tehet. Mert ugye, nagyon fontos világgá kürtölni és majdnem parlamenti problémát faragni egy himnusz-ügyből, fontos mindennek elmondani majd lemondatni Bábi Péter igazgatót, fontos három napon át lihegő riporterek hadát küldözgetni Komáromba. Csak ettől még 1999-re nem lesz megoldva kétezer magyar pedagógus hiánya, nem épül föl 13 alapiskola és közel húsz középiskola Pozsonyban és ki tudja, hol fog lakni két-három év múlva a Pozsonyban tanuló vidéki diák. LOVÁSZ ATTILA 9
