A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
Rovatvezető: MÁCS JÓZSEF Érdekes összefüggések Az újságírónak sok az információja. Több, mint amennyit megír, és több, mint amennyit összefüggéseiben megérteni képes. Aztán jön egy újabb hir, egy újabb információ és az addig parlagon heverők, a feleslegesnek hittek egyszer csak egységes egészé állnak össze, olyan dolgokra világítanak rá, amelyek addig megfejthetetlennek tűntek. Ilyen hir volt számomra ma reggel az, hogy leváltották azt a komáromi iskolaigazgatót, aki a tanévnyitón a cseh és a szlovák himnusz után a magyart is eljátszatta. Nem azért tiltakozom a leváltása miatt, mert a bárom himnusszal mintegy kijelölte azt az utat, amelyen a nevelés tekintetében haladni akar. Nem azért, mert ezzel a gesztussal azt akarta érzékeltetni, hogy nemcsak a cseh és nemcsak a szlovák népnek van becsülete ebben az országban, hanem nekünk is. Azért tiltakozom a leváltása miatt, mert megtörtént. Mert a módszer kísértetiesen hasonlít az önkényuralmi rezsim legsötétebb korszakaiban alkalmazott módszerekhez. Behívatják, megzsarolják, megfenyegetik, ha nem áll kötélnek, leváltják. A sztálinizmus réme, a „fekete autó", az ADD 52— 11 -es rendszámú 613-as is ott van. Benne ül két úr (elvtárs, titkosrendör, akarnok, besúgó — a nemkívánatos törlendő) és megvárja, hogy mi lesz a gyárigazgató és az iskolaigazgató tárgyalásának eredménye. Ha nem leváltás lett volna, vajon mit tettek volna? Ki vittek volna el? És hova? És milyen címen? Mert törvény nem tiltja a magyar nemzeti himnusz eljátszását. .. Egy lényeges különbség azért van a régi rendszer és a mai között. Akkor tudtuk, kitől kell félni. Tudtuk, hol van a palánk. Mostani félelmeink egyik oka éppen az, hogy nem tudjuk kitől és mitől kell félni! Mert léptennyomon a fejünkre olvasnak valamit, mert amit csak lehet, azt félremagyaráznak, mert bármit elhisznek inkább, mint azt, hogy nem gyűjtöttünk és nem gyűjtünk aláírásokat a terület elszakadása érdekében. Puszta létünket róják fel bűnünkül. S hogy kik? A szlovák nemzet egyes tagjai. (Kinek nem inge, ne vegye magára.) A szomorú csak az, hogy az a kormány, amely a liberalizmus zászlaja alatt vezeti az országot és fennhangon deklarálja az emberi jogokat (fennhangon tévébeszédben igen, a valóságban nem) és elitéli a szlovák nemzet azon fiait, akik a fent felsorolt vádakkal illetnek más nemzet fiait, amikor tenni kellene, ez a kormány nem a meghirdetett elvei szerint cselekszik, hanem a téren kiabálók, a követelőzők, a nemzeti hisztériakeltök kívánságai szerint. A hisztéria pedig betegség, s amikor a betegnek csak egyetlen kívánsága is teljesül, ez a tény megerősíti őt abban a tévhitében, hogy hisztériázással kikövetelheti kívánságai teljesítését. És mik a beteg kívánságai? A „Nový Slovák" cimü lap szerint (bár megfogadtam, hogy ennek a lapnak a címét soha nem iram le minimum annyi, hogy nemcsak a nyelvünkből, a tudatunkból, az emlékezetünkből kell kitörölni azt, hogy magyarok vagyunk, hanem még az egyetemes emberi kultúrából is. Nem maradhat ezen a tájon emléke sem annak, hogy éltünk. A történelmet akarják most már nemcsak meghamisítani, hanem kitörölni. A „himnusz-ügy" csak ennek az igyekezetüknek a része. És ha lemondunk az eljátszásáról, holnap le kell mondanunk arról, hogy ismerjük, holnapután arról, hogy magyarok vagyunk. Van itt még egy érdekes kérdés. Hogyan jött létre ez a szörnyű mozgalom? Ki hívta életre? Ugyanazok, akik azelőtt a „szocialista kultúra", a „szocialista államiság", a „proletár nemzetköziség" (blablabla) nevében irtottak mindent, ami magyar. Emlékeznek még arra a kora tavaszi napra, amikor a sokszoknyás, patentharisnyás komjáti nénik és férjuraík megjelentek a Szlovák Nemzeti Tanács ablakai alatt és azt kiabálták, hogy le Budajjal, mert magyar? Hát azon a napon annak a pártnak még nem volt szabad semmiféle tüntetést összehívnia, mert még nem volt bejegyezve! Mégis öszszehívhatta, újságban kihirdethette. Hol volt akkor az „Štb"? A tüntetést rendezők soraiban. Sacher volt belügyminiszter későbbi bevallása szerint ök szervezték azt a tüntetést. így akarták megakadályozni, hogy Ján Budaj, akiről már akkor tudták, hogy besúgó volt, kerüljön a legfelsőbb szlovák törvényhozás élére, mert ha ez később kiderül, mint ahogy nyilvánosságra is került, elbukott volna a VPN Szlovákiában, amely az egyetlen haladó szlovák politikai mozgalom volt és ezt a bukást akarták megelőzni. Biztos, hogy ezért rendezték azt a tüntetést? Nem tudták volna, hogy a nemzeti gyűlölködés rosszszellemét nem szabad kiengedni a palackból? Vagy valamilyen más, politikai döntést akarnak előkészíteni a szellem kieresztésével? Számunkra mindebből csak az lényeges, hogy a Szlovák Nemzeti Párt nem azért jött létre, mert mi magyarok nemzeti alapon szerveződtünk koalícióba, ahogyan ezt Mečiar miniszterelnök úr állítja, hanem azért, mert a belügyminisztérium létrehozta. A tilosban járó ember lelkiismeretfurdalá-Mi foglalkoztat mostanában? A próbálkozások, vagy ha úgy tetszik az újrakezdések országa vagyunk. Kezdve az egyén átformálásán, átnevelésén, egészen az ország gazdasági, valamint politikai átépítéséig. Ezek a változások általában húszévenként jelentkeznek. Minden húsz év elteltével rájövünk, hogy amit addig csináltunk, rossz volt. Ekkor mindent újrakezdünk, közben a nyugati szomszédainkat irigyeljük, hogy nekik milyen jól megy a soruk. Kicsit talán menjünk vissza a múltba. 1948-ban a „dolgozó nép" győzelme után a tanult emberek nem voltak elég okosak, a tanítók nem tudtak jól tanítani, a parasztok rosszul művelték a földet, és a gyárosok kiszipolyozták a munkást. A jóban is csak a rosszat láttuk. Közben azt hittük, hogy mi fogjuk megváltani a világot. Hitünk téves volt. Húsz év eltelt, és mi megfeneklettünk. Megpróbáltuk kitolni a szekeret. Ekkor jött valaki, és azt mondta: Ugyan kérem, rossz az irány. A helyet utat csak én tudom. Hogy bizonyítsa az igazát, az asztalra csapott, de jó nagyot. A bizonygatás húsz évig tartott, és ekkor azt mondtuk: elég a dajkameséböl. Most megint a nullaponton vagyunk, de rájöttünk, hogy tanult embereink elég okosak, tanítóink tudnak majd jól tanítani, parasztjaink fognak tudni gazdálkodni, és talán a gyáros sem fogja kizsákmányolni a munkásait. Az egyén átnevelésekor természetesen átszerveztük a vállalatainkat is. A sok közül az egyik ilyen a Pozsonyi Magasépitészeti Vállalat volt. A közel négy évtizedes fennállása óta bizony több tűzkeresztségen ment keresztül. Éveken át sikeresen teljesítette a rábízott lakásépítési tervet. Ekkor valakinek fent az az isteni ötlete támadt, hogy csináljunk egy óriáscéget. Összevontunk 3—4 építő vállalatot, és az egészet elnevezzük Pozsonyi Magasépítészeti Trösztnek, Természetesen hozzá méltó személyzettel és igazgatósági épülettel is ellátták. Azt gondolták, hogy a mammutcég csak úgy fogja ontani a lakásokat. Sajnos, nem így történt. Egyre gyengültünk. Még egy mentési akció. Jött az országszerte beharangozott „átalakítás". Minden rendben lesz, mondták. A tröszt igazgatóságát megszüntették, de hogy senkinek semmi bántódása ne essék, a testvérvállalatok irodahelyiségeit valóban átalakították. így aztán megint szépen elfért mindenki. Ez természetesen csak arra volt jó, hogy a vállalat fizetőképtelensége 250 millióra növekedjen. Talán nem is csoda. A 12 ezer főből álló óriáscégnek csak alig több mint a fele termel, a többi asszisztál. 1989. július elseje. A minisztérium ideiglenesen gyámsága alá veszi a céget. Megválasztatja az új igazgatót. Ettől kezdve nem nemzett, hanem „állami" vállalat lesz. De hogy e két szó kicserélése mire volt jó? Talán pótolni azokat a szakembereket, akik az anyagi és az erkölcsi megbecsülés hiányában elmentek? Ez év májusa. Vége a próbálkozásoknak. Eljött a választások ideje és vele az adósságok testvéries szétosztása. A személyi igazolványomba is újra bekerül a 30 évvel ezelőtt beütött cég pecsét — Pozsonyi Magasépitészeti Vállalat. Ha már többször is átneveztük az embereket, átszerveztük az üzemeket, miért ne tehetnénk ezt magával az állammal is. A névadást már a második nekifutásra sikerült megoldani. Kissé időigényes a kiejtése, de azt mondják az illetékesek, hogy így a helyes, így fejezi ki igazán az országunk, vagy ha úgy tetszik, országaink föderatív jellegét. Sokszor tűnődöm, hová is lett a november 17 után oly lelkesedéssel skandált „egységben az sa az övék. Kerítettek volna maguknak akkora államot, mint amekkora területen laknak, most nem félnének Nagymagyarország feltámadásától, a magyar himnusztól, a magyar egyetemtől, a magyar iskoláktól... Tévedés azt hinni, hogy ezeket a rémképeket azáltal keltettük életre, hogy pljátsszuk a magyar himnuszt, mert egyetemet akarunk, stb. Valaki vagy valakik tudatosan keltik ezeket a rémképeket, azért, hogy az állandó fenyegetettség állapotában tarthassák a szlovák nemzetet. Hogy ilymódon irányíthassák a társadalmi folyamatokat, hogy uralkodhassanak, hogy katonasággal rakhassák meg Dél-Szlovákiát. A katonaság számának növelésére miniszterelnökünk minden indokot felhasznál. Állítólag lyukas a határ. Állítólag nemzetközi csempészút vezet rajta keresztül. És a vízierőművek és atomerőművek környékén azért van szükség katonaságra, hogy ha baleset következne be, akkor segítsenek a mentésnél. Az eszébe sem jut, hogy a medrében kell hagyni a Dunát, hogy a körtvélyesi tározót nem szabad vízzel feltölteni, a bösi betonteknőbe nem szabad vizet engedni, hogy a monstre vízerőműveket nem szabad megépíteni? Honnan tudja, hogy csak akkora baleset lesz. amelyben lesz mit menteni? Nem fordítva történik minden? És nem azért kell megépíteni az erőművet, hogy katonaságot hozhasson a Dunatájra ? Hogy a majdan kialakítandó Szlovák Állam déli részén a katonaság jelenléte miatt senkinek eszébe ne jusson máshova helyezni a határokat ? De ki beszél itt határáthelyezésről? Mert a déli járásokban élő magyarok nem. Minket anyanyelvűnk használata, a helységnevek (stb.) kétnyelvű használata és irása, iskoláink helyzete, kultúránk érdekel. S ez a kettő nem ugyanaz. FISTER MAGDA erő" jelszó! Nyugati szomszédjaink az egyesülés érdekében mindent megtesznek, és szerintem 200 évvel ezelőtt az észak-amerikai államok sem a csillagok kedvéért lettek Amerikai Egyesült Államokká. Ha külföldről beszélünk, egy egységes Európát emlegetünk, de idehaza másképp cselekszünk. Ennek ellenére örülnünk kellene. Demokratikus ország leszünk, és ennélfogva politikai pártot is választhatunk magunknak. Most a gondviselés bőven megáldott velük bennünket. Vagy másfél tucat ígéri, hogy a legjobb életkörülményeket biztosítja számunkra. Minden párt erősen tevékenykedik, főleg a plakátjain keresztül próbálja magára vonni a választópolgárok figyelmét. Papír van bőven, hisz a közelmúltban kaptunk több tonnányit Kanadából, és csak úgy ajándékba. De mi lesz, ha elfogy? Először csak sorba fogunk állni a lakásunk legkisebb helyiségében használt papírért, majd leszedjük a most oly gondosan felragasztott plakátokat. így legalább ezek is lekerülnek, és pár év múlva megint lesz hova ragasztani. Ezek után már csak arra kell ügyelnünk, hogy a gyorsan jött demokratikus szabadság meg ne ártson, nehogy napszúrást kapjunk tőle, és ahol metrót kellene építeni, ott nagykövetséget csináljunk, Ehhez még talán annyit: ne féltsük egymástól azt, ami még nem is volt a miénk és akkor valóban minden rendben lesz. MARKÓ TIBOR
