A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
Magyar égtájak szerelemben az a különös, hogy hasonlít valamire: olyan, mintha már megtörtént volna velünk. Ismerős ismeretlen. Másik tulajdonsága a szerelemnek a túlbecsülés. Ami azt jelenti, a szerelemnek okvetlenül a nem ismerésre kell támaszkodnia. Hiszen csak így képzelhetünk, föltételezhetünk olyasmiket a másikról, amiknenk többnyire kevés közük van valóságos tulajdonságokhoz és képességéhez. A megismerés lehetetlenné teszi a túlbecsülést. Éppen, mert igazi megismerés, tehát jót, rosszat fölfedez, leltároz, nem ad módot kóros, mániákus dicsőítésre. Ha valakit, akit szeretünk, a napi együttélés tapasztalatai alapján a helyére teszünk, korlátáit és képességeit olyan kikerülhetetlenül vesszük tudomásul, hogy annak csak józanság lehet az eredménye. A szerelem ezzel szemben a tudatlanság bódulata. Ezzel a bódulattal mérjük, ezt kívánjuk, ezt szeretjük benne. Ha túlbecsülésünk már nem nő többé napról napra, egészen addig, hogy levegőként nélkülözhetetlen szükségletté és értékké válik szerelmünk: istenné, bálvánnyá, ki nélkül gyötrelem minden perc — akkor már meg is kezdődik a szerelem fölbomlása. A szerelem ilyenformán nem is lehet más, mint egy lényegében minden valóságérzékelést elvető, állandóan fokozódó túlbecsülés folyamata, s csak így létezhet ember között. A másik hangja, a szeme, a mozdulata egyre szebb, csókja, szeretkezése egyre kimeríthetetlenebb csoda számunkra. Félelmetes átalakító munkát végzünk el egymáson, úgyhogy a változások — kegalábbis egymás számára — nagyrészt be is következnek: a szerelmi zsenialitás szintjéig érünk. De mondjam-e, hogy van egy pontja ennek a mitizálásnak, istenné, mindenhatóvá avatásnak, amit már nem lehet meghaladni ? A teljes nem ismerést: vagyis a szerelmi megismerést (mert így kell neveznünk ezt az állapotot) a tehetetlenség állapota váltja fel. Egyszerűen az a kellemetlen tény, hogy egy ember, a másik, nem isteníthető a végtelenségig: megvan a valóságnak (a látásnak) a kellően ható időtartama, s akkor váratlanul szemünkbe ötlenek bizonyos dolgok. Amik persze már addig is zavaróak voltak. De most már nem térhetünk ki mint eddig. így csapunk az ellenkező végletbe: a kritika korszakába, s ez gyakran éppolyan túlfokozott lehet (szokott lenni) mint a dicsőítésé. Ebben a fordulatban derül aztán ki, hogy a szerelmi megismerés mennyire különbözik az igazi megismeréstől. Az utóbbi ugyanis végtelen, hiszen tárgyát sose érheti el, csak megközelítheti. Az illúzióknak annál hamarább kell átadniuk helyüket a valóságnak: a csodálatos angyal (vagy lovag) helyén ott áll a hétköznapi igényű, esetleg szép, buta nő: a napból leszálló, mindentudó. mindenre képes férfi helyén a görbe hátú, részeges, gyáva alak, ki nem mer szembeszállni a legkiseb akadállyal sem a kedvünkért, szerelmünkért. A túlbecsülés csodálatos részegségéért ezer és ezer szürke másnaposság émelygésével kell fizetnünk. Meg is kérdezzük ilyenkor magunktól: megtörtént e az a kettős röpülés, mámoros istenülés valaha? Azaz valóságos virág-e a szerelem, ha ennyire időszaki növény? ••• Ha meggondolbm mindazt, ami a szerelemben történt velem, vajon nem naivság-e valamilyen egységes élményből kiindulnom? Hátha úgy vagyunk ezzel az emberek közti viszonnyal is, mint a művészettel vagy a nyelvvel: azt hiszszük kezdetben, hogy létezik a költészet a zene, a szobrászat, a tánc vagy az anyanyelv. Aztán fokozatosan ébredünk rá, hogy amit természetes, ismert, egyértelmű fogalomnak gondoltunk, legföljebb alapjaiban hasonlít a valósághoz. A szerelemmel is úgy jártam, akár a versekkel, a költészettel — a másokéval és a magaméval —, hogy a hagyományos fogalmakhoz idővel hozzá kellett tennem a saját céljaim, elképzeléseim, gyakorlatom kiegészítését. A szerelemben ugyanolyan szerepet játszott a hagyomány előtti főhajtás, mint az újítás vágya, kényszere. Könnyű volna ebből rögtön a modern és a régi szerelem ellentétére következtetni. De nemcsak ennyiről van szó. Ahogyan a művészetben sem csak ennyi a különbség régi és új között. Mint a 20. század művészete, a szerelem is szorosan kapcsolódik a kor technikai, politikai, társadalmi, erkölcsi, filozófiai változásaihoz. Ilyen módon beszélhetünk a szerelem egymást követő formáiról, s mivel én ahhoz a nemzedékhez tartozom, mely fölsoroltakból nagyon sokat élt meg és át, azoktól nagyon sokat alakult — azokat a nagyobb szerelmeket, melyeken átestem, szintén különféle alakzatoknak nevezhetem, még ha ezek a formációk nem is jelentenek okvetlenül egy-egy másik nőtársat. Mert korszakokat, másfajta tapasztalatokat annál inkább jelentenek. S ilyenformán besorolhatom első szerelmemet e teljesen ártatlan „omnia vincit amor" típusba, a másodikat az etikai alapúba, a harmadikat a szellemibe, a negyedikat a romantikus odaadáséba, az ötödiket a szexuálisba, a hatodikat a tetszésbe, a hetediket a mitikusba. Mert a világszemlélet, a tapasztalatok, az önkívületek és a csalódások megteremtik az új formákat, és az új szerelemben tulajdonképpen azok találkoznak igazán össze, akik nagyjából hasonló iskolát jártak ki: megközelítő az Ízlésük és sorsuk. A fontiekből mégis az derül ki: két fö formája van a modern szerelemnek is — mint a művészetnek —: az egyik gyakorlatiasabb, objektivebb, racionálisabb, a másik ösztönösebb, szubjektivebb. metafizikusabb. Ebben is az átalános emberi lehetőséget, erkölcsöt világnézetet követik. Csahogy a mi korunkban ezek a lehetőségek mind itt vannak egyetlen századon belül: egyszerre, egymás mellett, egymást hajtva. Az embereknek van választásuk. A régebbi, statikusabb, kevésbé válságos századokban erre igen nyilvánvaló okokból nem volt mód. A válság, a mindent átható, átalakító kérdésessé tevő válság kora hozta és hozza létre ezeket a különböző szerelmi értékeket. Mivel minden forma érték. Amellett így változik az érzelem és a szexualitás helyének, elsőségének vagy másodlagosságának megítélése is. A szexualitás helye, értéke, mértéke talán az, ami a leginkább módosult a többi változás közepette. Olyan különálló érték lett, amilyen talán csak az ősi kultúrákban lehetett (Istár-, Isis-kultusz). Ezzel veszélyesen fetisizálódott: egyeduralma eltorzította, kiszakította az emberi átélés teljességéből. ••• Mennyire nem beszélhetünk arról, mennyire nem adhatunk kifejezést annak, hogy szexuális éhségünk legyűrése mekkora erőfeszítésünkbe kerül mindennap! Nekem is állandó gondom, nekem is folytonos nekihevülések, megkívánások és lemondások sorozata az életem. Mégse beszélek, beszélhetek róla. Nincs meg annak se a formája, se az igazi hangja, hogy ezt akár barátaimnak, akár a feleségemnek elmondjam. Hát még írni erről; Nyilvánosan? De mi is ez a nagy, be nem vallott küzdelem? Lehet, hogy pusztán a monogámiáért hozott áldozatról van szó: arról, hogy ebbe a páros életformába se időben, se energiában, se erkölcsileg nem fér bele a sokféle szexuális kapcsolat? Vagy az önkéntelen hűségről is? Ai ember nem szeretné, ha hátsó gondolatai, illegális kapcsolatai volnának. Ráadásul nem is találok senkit — akiért minden fönntartás nélkül oda tudnék lenni. A nők visszahúzódnak, mert megérzik, hogy szoros, rendezett a házasságom, kívül-belül egyaránt. Nem akarnak testi kapcsolatot velem, mert nincs esélyük győzelemre, se igazi érzelmi odaadásra. JEAN COCTEAU Ha napba nézek én Ha napba nézek én, szemem se rebben, Míg te pillogatsz. Ez az egy játszma kettőnk közt, amelyben Még alulmaradsz. S ha majd pokolra széliünk mind a ketten-, Hogyha van pokol, Más forró tengerár dobálgat engem, S téged más bugyor. De lelsz a holtak téréin helyettem Társat is talán ... Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten, Egymás oldalán. (Radnóti Miklós fordítása) 12
