A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
Rovatvezető: MACS JÓZSEF Agrárzóna H A FÖLD A történelem során a parasztság általában elszenvedte a társadalmi változásokat. E változások irányításába igen ritkán volt módja beavatkozni. Ha mégis, legfeljebb katonaként, vagyis kiszolgáltatott helyzetben, parancsokat teljesítve, végrehajtva. A forradalmak, kísebb-nagyobb háborúk következményeit ugyanúgy el kellett szenvednie, miként magát a forradalmat és a háborút is. Mindezen történelmi zajlások, sorsfordulók közepette — ha azokat sikerült ép bőrrel megúsznia —, volt egy biztos pont, amelyhez — vagy ahová — mindig visszatérhetett. És ez a biztos pont a föld volt. A paraszti birtok, az öröklött, vagy a szerzett. Ezt sem háború, sem forradalom, sem ideológia, sem társadalmi változás nem tudta elmozdítani helyéről. Mert a föld — és annak tulajdonjoga — szent volt és sérthetetlen. Péréze, volt kivétel is, ez törvényszerű, amikor az új hatalom egy-egy birtokot — általában az ellenfélét — kisajátította, de az esetleges kővetkező hatalomváltás visszadta azt korábbi tulajdonosának. A falusi parasztságot, birtokosréteget ez, vagy az ehhez hasonló „politikai kobzás" csak igen_ntkán érintette. Ha mégis, annak mértéke és hatása a nagy egészhez képest a mi szempontunkból nézve elhanyagolható, mert a történelmi fejlődést nem ez határozta meg, hanem az általános birtokviszonyok fejlődése és alakulása. Az elmúlt század közepétől, de inkább a második felétől számítva, a jobbágyság felszabadítását követő évtizedekben alakult ki az a birtokos réteg, amely a későbbiek során — földhöz jutván — falvaink paraszti rétegét alkotta meg. E rétegen belül az egyén — vagy család — helyzetét a saját tulajdonban lévő földbirtok nagysága határozta meg döntő módon. A'föld tulajdonjoga — a birtokviszonyok — tájainkon lényegében 1919-ig változatlanok voltak. Az első világháborút követő európai átrendezés — a trianoni diktátum nyomán létrejött utódállamok kialakulásával — azonban az új országhatárokon belül rekedt nemzetiségieket — elsősorban a németeket és a magyarokat — komolyan érintette. S nem csak gazdasági, de egyéb vonatkozásban is. Mindezt pedig az 1919—1920-ban meghirdetett és 30 évre tervezett agrárreform keretében zajlott Csehszlovákiában. Ennek elvi részéröl Arató Endre azt írta, hogy az akkori kormány az agrárreformot „a német és a magyar polgársággal összefonódott német és magyar nagybirtokosok ellen folytatta.” A továbbiakban megállapítja, hogy „a földreform túlnyomórészt e birtokokra terjedt ki." Ennek lett a későbbiek során az az „eredménye", hogy Szlovákia magyarlakta területein folyamatosan — akkor még a mai Kárpátalja is ide tartozott — 66 „telepet" létesítettek, további 25 magyar községhez pedig ún. kolóniát csatoltak. Az idetelepített szlovák, illetve cseh „újbirtokosok" Szlovákiában 2 054 telepes birtokhoz jutottak, amelynek összterülete meghaladta a 22 ezer hektárt. Ezzel szemben az itt élő magyar nemzetiségű földigénylök részére — 12 177-en voltak — összesen 27 833 hektár földet osztottak szét, ami azt jelenti, hogy egy magyar igénylőre átlagosan 2,2 hektár jutott — ez elenyésző részesedés a cseheknek és a szlovákoknak juttatott agrárterülethez képest. A fenti képlet világos és egyértelmű. A földhivatal egykori elnöke, Viškovsky, nem is tagadta a földreform nemzeti alapon történő végrehajtását, amely szerinte „megtorlás és jóvátétel" egyszerre. Ez a tudatosan megszervezett nemzetiségellenes agrárreform a szlovákiai magyarságot kétszeresen is sújtotta. Egyrészt az általa lakott területen a kisajátított nagybirtokokat idegen telepeseknek adta, másrészt a betelepült idegenek folyamatosan rombolták szét a korábban egységes magyar etnikumot. Hogy milyen mértékben, azt a jelenlegi dél-szlovákiai állapotok bizonyítják a legékesebben! A másik nagyméretű beavatkozás a szlovákiai magyar agrárzónába a CSKP IX. kongresszusa után kezdődött — ha a jogfosztottság éveit nem számoljuk —, amely határozatba foglalta a falu szocializálását. Ennek a programnak az 1945—1948-ig terjedő jogfosztottság szakadékából kitámolygó magyar parasztság nem volt képes ellenállni. Sok esetben nem is akart, hiszen az első szövetkezetek tájainkon önkéntes alapon szerveződtek. Voltak mégis olyanok, akik megpróbáltak ellenszegülni, de az akkori hatalom már a Szovjetunióból „áttelepített" módszerekkel ezeket az akadékoskodókat csakhamar betörte, vagy eltávolította az adott helyről. A földet pedig — elvben az önkéntesség alapján — falvainkban közösen kezdték művelni. Az ötvenes években egyegy mezőgazdasági termelőszövetkezet egy-egy település határát művelte és birtokolta. A hatvanas években egy átfogó program alapján a kisebb szövetkezeteket egyesítették — a rosszabban gazdálkodókat állami birtokká alakították át —, olykor négy öt ezer hektáros gazdaságokká. Ezekben a mamutgazdaságokban nemzedékváltás következtében, pontosabban ennek negatív „eredményeként" lényegében a fiatalságból kihajt a tulajdonérzés, a tulajdonhoz való korábbi viszony. Néhány évvel ezelőtt, amikor egy szocigráfiai sorozathoz gyűjtöttem az anyagot, az egyik adatközlőm erre a második, vagy immár harmadik nemzedékre mondta, hogy „elidegenedett a főidtől." S ez az „elidegenedés" nem légből kapott feltételezés, hanem olyan realitás, amely ma falvaink fiatalabb nemzedékének általános jellemzője. Olyan tény, amivel az új társadalmi és gazdasági viszonyok között számolnunk kell. E rövid és bizonyos szempontból hézagos történelmi áttekintést, vagy összefoglalást nem azért készítettem el. mintha sok olvasóm előtt nem volna ismerős. Távolról sem azért írtam le. Hanem azért, mert a parasztság. a föld, az agrárterületek viszonylatában ismét kritikus helyzetbe jutott. Nem lehet tudni, mi lesz a sorsuk az egységes földműves-szövetezeteknek. Nem lehet tudni hogyan, s miként változnak a mezőgazdaságban a termelési viszonyok, nem lehet tudni — sőt még csak sejteni sem lehet ma —, hogy milyen lesz — ha lesz — a mezőgazdaság reprivatizációja és így tovább. Az agrárzóna, s ebből eredően a szlovákiai magyarság nagyobbik hányada felett ismét megsűrüsödtek a gondok. További írásaimban ezekről a gondokról mondanám'el tapasztalataimat és — kétségeimet. GÁL SÁNDOR Megfúlt, mert nem tudott franciául? Olvasva a „Hét" 31. számú kiadását s benne a „Rozsnyói sírkőfelirat" cikket, jóleső érzés fogott el, hogy ismét egy magyar hetilap dicsérte meg strandunkat. Igazán egész kollektívánkkal igyekszünk évről évre szebbé tenni és javítani a szolgáltatásokat. Ügyelünk arra, hogy vendégeink ^kellemesen és biztonságban nyaraljanak. Azt 1 hiszem, ez eddig sikerült, s a jövőben is meg fogunk mindent tenni azért, hogy a megszerzett jó hírünket ne rontsuk el. Hálás köszönet a cikk első részéért újságíró úr! Bosszant viszont az a tény, hogy a cikke további részében nemcsak a valós tényekkel foglalkozik, hanem az úgyis már elharapódzó nemzetiségi viszályokat fokozza. Én személyesen nem feltételezem, hogy netán valaki azért fúl majd a vízbe, mert nem tudná, hogy mit jelentenek a táblák, melyeken ez van feltüntetve: „fajčiť pri bazéne zakázané", „hĺbka vody 4 m", „pristúp k bazénom len cez brodiská" st. Feltételezi az újságíró úr, hogy az itt élő magyar lakosság ennyire gyenge felfogású? Mert én tudom, hogy nem. Különben megjegyzem, hogy a fontos figyelmeztető táblák a strandunkon grafikusan — piktogrammal — vannak feltűntetve, s ebből kifolyólag minden nyelven érthetőek. Ezért nem feltételezem, hogy fontos és esztétikus lenne fák vagy virágok helyett tiltótáblákat magyarul, oroszul, németül. lengyelül (mert ilyen vendégeink is vannak) teleszórni strandunkat. A továbbiakban szeretném megjegyezni, hogy én nem nemzetiség szerint különböztetem meg az embereket, hanem a jót a rossztól, rendeset a rendetlentől, stb. Ha Mács József újságíró úr is ebben a szellemben fog a jövőben írni olvasóinak, akkor meg vagyok róla győződve, ö is hozzájárul ahhoz, hogy mielőbb megértésben éljünk, dolgozzunk hazánk — Cseh-Szlovákia területén. Végezetül tanácsolom a tisztelt újságíró úrnak, hogy ha a jövőben francia strandon üdül, akkor tanuljon meg úszni, mert ha netán vízbe fúl, nem feltételezem, hogy'a fejfájára majd azt írnák: Megfúlt, mert nem tudott franciául! Stiglitz Iván, a strandfürdő főnöke A szerző megjegyzése: Sajnos, az igazgató úr rosszul értelmezi a cikkem. Röviden csak arról van szó, hogy Rozsnyót és környékét magyarok is lakják, akik a járási székhelyükön és a járásukban nem vendégként élnek, hanem őshonos állampolgárokként, s joggal elvárják, hogy a közületi és figyelmeztető táblákon az ő nyelvükön is szóljanak hozzájuk! ... és addig mi lesz? Egy nemrég hallott történettel kell kezdenem. . Uram, meg tudná mondani, hogy mi lesz itt? — kérdi a politikában járatlan ember a szakértőt. Hogy mi lesz, azt tudom — hangzik a válasz. De hogy addig mi lesz ...?! / Bizony ilyen aggodalmak foglalkoztatjákmostanában az embereket. Örököltünk egy lapos tarisznyát, egy lyukas kulacsot és egy papírral kitömött batyut. Egy eltorzult értékrendszert, egy lerobbant gazdaságot és egy félrevezetett nemzedéket. Újat akarunk teremteni, de még hiányzik az a nemzedék, amelyet erre felkészítettek volna. Amatőrök és kalandorok ülnek a parlamentben, sok helyen dilettánsok kezdenek vállalkozásokba. kuruzslókkal próbálják meggyógyítatni a társadalmi bajokat. Most vagy nekilátunk megtanulni az évtizedek során elmulasztott leckét, vagy olyanoknak adjuk el a gazdaságot, akik értenek hozzá. A nagy cégek még nem tolongnak. Várják, hogy stabilizálódjék a helyzet, mert egy esetleges felfordulás minden komoly befektetést értéktelenné tehet. Vannak viszont ügyeskedők, akik néhány köteg dollárt lobogtatva próbálnak szerencsét, olyankor még a politikába is beleártva magukat. Míg a pártok egymás lejáratásán munkálkodnak szorgalmasan, avagy kétes híreket gyártva próbálnak híveket toborozni, ,'~ addig az egyre kételkedöbb választópolgárok kezdik az egészet unni, és már azt sem hiszik el. hogy az új önigazgatás őket fogja szolgálni. Faluhelyen alig akad már megfontolt ember, aki jelöltetné magát ezekbe a megváltó testületekbe, mert minden bizonytalan, hiányzanak a törvényes garanciák, mert a parlament a szükséges törvények helyett éppen az egyetlen nyelv kizárólagosságát akarja tökévé kovácsolni ott, ahol egyébként is ez a nyelv volt monopol helyzetben. Nem tudom, hogy mit fognak majd kezdeni ezzel a törvénnyel, de hogy az eredménye nem fog kamatozni, az bizonyos. Avagy inkább eladósodásunkhoz vezet majd. Az előterjesztők elénekelhetik büszkén, mint eddig is mély meggyőződéssel, hogy: Ez a harc lesz a végső ... Aztán úgy folytatnám, hogy; És összefog ellenünk a világ. Köszönöm, de ebből már nem kérek, akkor inkább azt az előző moslékot, ha feltálalnák ... Föúr fizetek: Tehát volt két világháború, három békeszerződés, négy földosztás, egy kitelepítés, egy szövetkezesítés, egy személyi kultusz, egy ötvenhat, egy hatvannyolc és egy novemberi lelkesedés. A végösszeg: majdnem ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Igaza lett a bölcsnek, hogy a szocializmus a leghosszabb út a feudalizmusból a kapitalizmusig: És mégis! Ezek a listára jelölt, kiválasztott és megválasztott emberek döntenek majd a község fejlesztéséről, birtokviszonyairól, gazdálkodásáról, feliratairól, üzleteiről, közösségi életéről. Most lesz a legnehezebb, szinte a semmiből indulni, hogy valami legyen. Ha csak passzív szemlélői maradnánk eseményeknek, akkor megérdemeljük a sorsunkat. Ez a november nem a himnuszoktól és tüntetésektől, nem a zászlós felvonulásoktól, de még csak nem is az Auróra rozsdás ágyújától lesz sorsdöntő . .. Szabad a gazda, tessék választani! MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ 7
