A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-12 / 41. szám

AZ ÖRÖK IFJÚSÁG ELIXIRJE? MOTTÓ: Lovasnemzet vagyunk. Gyakran esünk át a ló túlsó oldalára. ••• Hetek óta kínoz a feleselhet­nék. Amióta egyik újságíró kollégám tollából — egy másik lapban — olvas­tam nyári döbbenetét, hogy diákköri plátói szerelme negyvenkét éves ko­rára mennyire megvénült, mennyire elveszítette egykori pompás alakját, s azt a következtetést vonta le belő­le: a negyven év totalitarizmus tette tönkre azt az egyébként még fiatal nőt. Mert lám, nyugaton az ilyen korú asszonyok virágzásuk teljében van­nak, szépek, jókedvűek, jól ápoltak, törődnek magukkal.. . Lám, lám, ez volt a szocializmus nagy vívmánya, búsul egy sort a tűnő ifjúság romjain a szerző ... Nem tudom, kollégámnak volt-e nagyanyja, akit ismerhetett, s hány éves volt a nagyanyja akkor, amikor benne mint unokában az első emlék­képek rögzültek róla. Nem tudom. De azt biztosan tudom: kár mindenért az elmúlt negyvenkét év szocializmusát vonni felelősségre, mégha mennyire divat is — és főleg: kockázatmentes szidni, bűnbakká tenni minden lehet­séges és hajánál fogva előrángatott esetben. Bevallom, magam csak egyik nagy­anyámat ismertem, de ő sem negy­venkét éves volt akkor, amikor emlé­kezni kezdtem rá. Öreg, beteg, törő­dött anyóka volt már, aki megélt két világháborút, gazdasági válságokat, monarchiát, első köztársaságot, „ma­gyarok alatt"-ot, csehországi depor­tálást, „fényes szelek" időszakát, míg 1965-ben nyugodalomra tért. Halkan és csendes búbánattal emlékezem arra, hogy elgyötörtsége miatt ó már velünk nemigen játszott, nem dalolt nekünk, nem tanított verseket ne­künk, sípolt a tüdeje, és örült, ha azt el tudta mondani, amit okvetlenül el kellett mondania. De ő nem éppen a szocializmus kegyetlenségének vált áldozatává. Kegyetlen világ volt a szegények világa mindig. A kétkezi munkásnak, a parasztnak mindig több jutott a robotból és a gondból, mint annak, akinek módjában állt vagyont gyűjteni, aztán ezt a vagyont örökül hagyni, gyarapítani. A tehető­sek. a kiváltságosak régen is, meg a szocializmus korában is kevesebben voltak, mint a máról holnapra élők. S azok, akik a szocializmus idején a kiváltságosok közé tartoztak, felve­hették a versenyt jól ápoltságban, fiatalosságban a nyugatiakkal. . . De nem ezt akartam elmondani kolle­gámnak, sokkal inkább azt, hogy ab­ban a negyvenkét évnél idősebb vi­lágban a negyvenkét éves hölgyek már öregasszonyok voltak, tehát meg­öregedni nemcsak társadalmi be rendezkedés kérdése. Genetika es életmód... Az életmódra persze ki hat a társadalom, sőt egészében véve determinálja azt, ám mégsem hin­ném, hogy ezért a kommunista tota­litarizmus mint olyan a felelős Ez beszükítés, profanízálás. Az újságírói sommázat pedig éppen a kommunis­ta-szocialista ideológia bélyegeit vi­seli magán, csak fehéren-feketén lá­tás fest ilyen képet... Különbség volt, van és lesz. Testben, lélekben, életmódban, anyagiakban, erkölcsi­ekben .. . Van, akinek pompás alak­ját a gyermekszülés teszi tönkre; van, akinek az embertelenül sokat vállalás, a túlzott robot, hogy megle­gyen minden, ami megvan másnak; van, akinek egyszerűen csak a hor­monháztartása mond csődöt... A szépség múlandó, a testi szépség leg­alábbis. Igaz, persze hogy igaz, jó lenne negyven-, de nyolcvan évesen is pom­pás ifjú testtel, rugalmasan, könnye­dén csinálni mindent, de nem megy. Az isteni Garbo is megvénült, meg­­csúnyult, elbújt az emberek elől; nyugaton sem mindenki Tina Turner vagy Jane Fonda ... De még csak úgy sem él, hogy megengedhetné magának azt, amit Liz Taylor megen­gedhet ... Láttam már jócskán tere­bélyes nyugati turistákat, negyvene­seket is, akik a mi tájainkon igencsak tehetős ember számba mentek .. . Meg aztán: néhanap talán a kollé­ga úr is tükörbe néz, mert nem lát­tam még őt borostásan. A tükörkép talán neki is mutatja, felette sem nyomtalanul szállnak az évek ... Bár ki tudja 7 A mindennapos tükörbené­­zes megszokott, jó ismerőssé teszi az arcot, észrevétlenné a ráncokat: s ha csak évről évre kell egy számmal bővebb nadrágot venni, az is elfogad­hatóvá teszi a súlygyarapodást — és saját kortalanságunkat. Megdöbben­ni is egyszerűbb azon, hogy megöre­gedtek mások, mint saját múló éle­tünkkel nézni szembe .. . Mert napja­ink negyvenesei bizony már kifelé indulnak az emberélet erdejéből. Hogy ezt miért mondom? Hát mert­hogy újságíróként most kénytelen vagyok az újságok álláshirdetési ro­vatait böngészni, keresni, mivé ké­pezhetném át magam, hogy január elseje után ne a munkanélküliek éh­­béréből kelljen megkísérelnem a le­hetetlent. Nem ijednék meg egy kis tanulástól, hiszen a fogaskerekeim — hála a totalitarizmus vascsizmájának (?) — nem rozsdásodtak be egé­szen ... Mert kihívás azért az elmúlt érában is volt: tudni kellett megvé­deni magát az embernek. Azt pedig csak úgy lehetett, ha tanult az em­ber, ha tudásban legalább két lépés­sel a számonkéröi előtt járt. (Volt egy nagy „ászuk" a számonkérőknek ak­kor: nagyon tudtak olvasni a sorok közt, sokszor még azt is kiolvasták egy írásból, ami a sorok közt sem volt benne. Tanulni tudni kellett hát, hogy — ha kalodába zárva is, de — létezhessünk.) Most meg mi van? Olvasom a hir­detéseket, olyasmit keresek, aminek jövője lenne, aztán szomorúan döb­benek rá: uramisten, nekem már csak múltam lehet! Mert szinte min­den perspektivikus kínálatnál ott a léc, a korhatár: harminc, maximum harmincöt év. . . Én meg már majd­nem hárommal meghaladtam a felső korhatárt is. Lumbágós derekam egyengetve néha kérdezem magam­tól: szántunk, vetünk, kapálunk, ka­szálunk ...? De mit szólok majd, ha gyermekem megkérdezi: mit hoztál ebédre ? Öregszünk, öregszünk, öreg­szünk . .. Nemcsak a diákköri szerel­mek, a húsz év utáni viszontlátás döbbenetében. És mit szólunk, kollé­ga ur, ha nyugdíjas szüléink — a boldogító árliberalizáció mámorában - arra kényszerülnek, hogy támoga­tásuk helyett a támogatottjainkká legyenek? Akkor majd visszafiatalo­dunk, mert megtanulunk egészsége­sen táplálkozni — pardon, racionáli­san, mert a pénztárca is ésszerűségre kényszerít bennünket — feléljük csú­fító héjainkat, s mire elérünk a boldo­gító kapitalizmusba, újra szépek le­szünk, karcsúk Csak úgy ne járjunk közben, mint a cigány lova (ti. mire megszokta volna a koplalást, megdöglött)! N. GYURKOVITS RÓZA FOTÓ: KRÁL PÉTER 3

Next

/
Thumbnails
Contents