A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
Nyílt levél Vladimír Mečiarnak, a Szlovák Kormány elnökének Tisztelt Mečiar úr! Nagyon lekötötte a figyelmemet az a szlovák közmondás, hogy „Aki ütni akar, talál magának botot" — ezt a Štúr Társaság Koordinációs Bizottsága idézte a Slovák című lap 1. számában megjelent cikkében. Sokáig töprengtem azon, hogy írjak-e Önnek, mert a megvert nagyon nehezen védekezhet a sebek sokáig gyógyulnak és a többség ellen harcba menni szinte reménytelen. Magyar vagyok, tehát ahhoz a nemzethez tartozom, ameky „Ősrégi esküdt ellenség...", a „nagymagyar sovinisztákhot" tartozom (Slovák, 1/90. sz.J, 18 éves koromtól a Csemadok tagja vagyok, azé a Csemadoké, amelyet „az állam eltartott..." (Slovák 2/90. sz). és amely Kristínová asszony szerint „államellenes tevékenységet folytatott!" Folytathatnám a végtelenségig, kiragadhatnék rengeteg szemelvényt olyan újságokból, amelyek Szlovákiában jelennek meg. De ezekben az újságokban hiába kerestem csupán egyetlen kis cikket arról, hogy a 600 ezer magyar nemzetiségű állampolgár ebben az országban valamit már csinált is, hogy becsületesen dolgozik, adót fizet vagyis hozzájárul a nemzeti jövedelemhez Miért ellenség akkor? Azért mert más nyelven — magyarul — beszél? Pozsonyban születtem a 2. világháború alatt. Apám és anyám magyarok voltak. Apámat magyarságáért mindig üldözték, sőt 1945. május 3-án a pozsonyi lakásunkból kikergettek bennünket Ligetfaluba (ötkilós csomaggal), csak azért, mert az apám magyar volt (mindezt igazolni is tudom); bátyám kilencéves volt, én négyéves voltam akkor. A berendezett lakást és a vagyonúnkat sohasem kaptuk vissza! A kitelepítés után öt évig egyszobás, komfortnélküli lakásban laktunk egy másik családdal (8 ember) együtt Apámnak két évig nem volt munkája, ezért hogy eltarthasson bennünket a ligetfalui internáló lágerban mosogatott a hídépítésnél dolgozott, és sírt ásott az elesett szovjet katonáknak a Slav inon. Ezt követően apám az élelmiszerkereskedelmi vállalatnál raktárosként dolgozott egészen nyugdíjazásáig. Mint magyar nemzetiségű állampolgár ledolgozott 45 évet ebben az országban, egy napot sem mulasztott A nyugdiját nem nagyon élvezhette, mert 62 éves korában meghalt Az anyám a Csallóközből származik. Testvéreit csak azért nem deportálták Csehországba 1945 után, mert miután felszólították őket hogy vallják magukat szlovák nemzetiségűnek, ők ezt megtették; nem akarták elhagyni a szülőföldjüket a házaikat (bár sem ők, sem az elődeik nem voltak szlovákok és szlovákul nem is tudtak). így lettek ők „felületesen elmagyamsodott szlovákok ?!" (Slovák. 2/90. sz.) Az utódaik már nem tudnak magyarul. Nagyapám szintén a Csallóközből származott egyszerű dolgos ember volt. Nagyszüleimhez sokat jártam a Csallóközbe és akkor, az 50-es, 60-as években délen nem nagyon lehetett szlovák szót hallani. Testvéreim szlovák nemzetiségű feleséget választottak, így sajnos, nem tudnak a gyerekeik magyarul (ez itt Pozsonyban tipikus példája a beolvadásnak). A szlovák nyelv ismeretének kérdésére az én személyes véleményem az — és ezt nem is változtatom meg — hogy tudok-e idegen nyelven beszélni (ebben az esetben szlovákul — vagy akár németül) ez az én személyes ügyem, erre senki sem kényszeríthet és hogy egy országban (ebben az esetben Cseh-Sz/ovákiában) megértenek-e vagy nem, az az én személyes problémám és az én bajom. Az, hogy használhatom a saját anyanyelvemet, azaz a magyart ez alapvető emberi jog, amelyet az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjában elfogadtak. Ami a Magyarországon élő szlovákokat illeti, tudomáson szerint munka és megélhetés után mentek el és telepedtek le a mostani Magyarország területén. 1945 után felszólították őket, hogy viszszatérhetnek (73 273-an jöttek vissza — Národná obroda). Akik visszajöttek, mindent megkaptak; berendezett (ún. elkobzott) házakat, szőlőt stb. Azok, akik maradtak, nyilván Magyarországot választották hazájuknak. Nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik az újságoké ba valótlanságokat írnak, mert magam győződtem meg róla, hogy Magyarországon húsz évvel ezelőtt azokban a falvakban, ahol szlovákok is éltek, a tanácselnökök jártak házról házra és toborozták a gyerekeket a szlovák iskolákba, csakhogy a szlovák szülők nem használták ki az adott lehetőségeket. Miért felejtettek el az utódaik szlovákul? Mert a szüleik otthon nem tanították meg őket. (Jakab Róbertné gyerekei állítólag szintén nem tudnak szlovákul. Ő, a szlovák, miért nem tanította meg őket, ki akadályozta meg őt benne otthon a saját lakásában ?) Az. amit most itt Magyarországról és rólunk írnak, már felháborító. A totalitárius rendszerben bennünket, nemzeti kisebbséget a proletár internacionalizmusra neveltek, gyermekeinket a megértésre tanították, de mi mindig megkaptuk, hogy „magyarok a Dunán túlra". Sőt most már gázkamrákba is küldenének! Miért? Ki tehet arról, hogy hol született, hogyan beszél és kik voltak a szülei? Kérdezem én. melyik dél-szlovákiai magyar irt valami államellenes vagy nacionalista cikket? Már a kisgyerekek is azt vágják a fejünkhöz — gondolom az iskolában a történelemórákon és a szüleiktől hallották —, hogy „a magyarok ezer évig elnyomtak bennünket”, vagy hogy „a magyarok nomád nemzet” stb. Miért? Miért írtam Önnek? Mert nem akartam tehetetlenül hallgatni. Becsületesen dolgozom, adófizető vagyok, magyar vagyok és ebben az országban élek, mert itt éltek az őseim is, nem zsákmányoltak ki senkit, sőt ők is el voltak nyomva, akárcsak a többi szegény nemzet, itt Közép- Európában. Kérem Önt, Mečiar úr, hogy valamelyik szombati beszédében egyszer szóljon majd egy mondatban például a becsületes és szorgalmas magyar földművesekről és a többi rendes emberről, akik sokat tettek ennek az országnak az asztalára és szólítsa fel egységre az itt élőket, függetlenül nemzetiségi hovatartozásuktól, ahogy ezt november utáni fellépéseiben már meghirdette. Úgyszintén kérem Önt szólítsa fel az újságokat és újságírókat hogy nem fair dolog hiteltelen, nem objektiv információk alapján irt cikkeket megjelentetni, hanem minden kompromittáló hírt konkrét bizonyítékokkal kell alátámasztani (pl. a falu neve, annak az elárusítónak a neve, aki nem volt hajtandó a szlovákul beszélő polgárnak árut eladni stb.) mert mostanáig ez nem így volt. Szeretném, ha ezt a terjedelmes levelet elolvasná, bár tudom, hogy elfoglalt ember. Remélem, nem fog belőle téves következtetéseket levonni. Valóban arról van szó, hogy őszintén óhajtom, ne keressék azt a botot... Megértését előre is köszönöm. Üdvözlettel -m, Ploczek M. Erzsébet Pozsony. 1990. szeptember 3-án KÖZGYŰLÉS ELŐTT Komoly feladatra készülődnek a csehszlovákiai magyar irodalom- és könyvbarátok, ugyanis ez év szeptember 22-én Pozsonyban a Csemadok OV székházában tartják az első közgyűlésüket. Tevékenységük fő szempontja az irodalom megkedveltetése, az olvasóvá nevelés. E köré csoportosul az öszszes többi azt segítő és támogató munkaforma. Az eddig „hagyományosként" számontartott irodalomnépszerüsítö formák, mint az író-olvasó találkozók, az irodalmi előadások, estek, könyvkiállitások, könyvviták, vetélkedők a jövőben is a tevékenység gerincét alkotják majd, persze, megvalósításuk jórészt a helyi körülmények, igények és a szervezők leleményességétől fognak függni. Talán újdonságnak tűnik, hogy a társaság fokozottabb mértékben kapcsolódik be a könyv- és sajtóterjesztésbe, nagyobb figyelmet szentel az irodalmi hagyományaink felkutatásának és feldolgozásának. Irodalomnépszerüsítö társulásunkba bármily foglalkozású egyént szeretettel várunk. aki szereti az irodalmat, a könyvet, s úgy érzi, hogy tehet valamit mások olvasásigényének felkeltése vagy fejlesztése érdekében, vagy csupán hasonló érdeklődésük közé szeretne tartozni. Helyi szinten irodalmi körök, klubok, irodalmi kávéházak, presszók vagy szalonok rendszeres működésében képzeljük el a folyamatos és gyümölcsöző irodalmi foglalkozások megvalósítását. Mindezekkel az elképzelésekkel konkrétan fogunk foglalkozni a szeptember 22-i közgyűlésünkön, s azért fontos, hogy a tagság komolyan, ismeretei és tapasztalatai legjavát adja hozzá ügyünkhöz. Továbbá ekkor választjuk meg sorainkból azokat is, akik a társaság élére állva becsületesen végzik majd a tagság által meghatározott konkrét feladatokat. A társaság továbbra is nyitott, tehát tagja lehet bárki, aki támogatja annak célkitűzéseit, s egyetért alapszabályaival. RÉDU MARGIT a társaság szervezője PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottság emlékmüpályázatot hirdet „MEMENTO 1944" címmel a II. világháborúban elhurcolt zsidó polgárok emlékére. A pályázat határideje: 1990. november 30. Pályázati díj: I. díj 20 000,— korona II- díj 15 000,— korona III. díj 10 000,— korona Az emlékmű felállításának tervezett helye az egykori gettó, melynek területén állt a szerdahelyi zsinagóga, Közép-Európa egyik legnagyobb és legszebb zsinagógája. Részletes felvilágosítás a Városi Nemzeti Bizottságon (ügyintéző) ÖLLÖS Árpád, a VNB elnöke, telefon: 0709(234-00), 3
