A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-14 / 37. szám
Egy német tanítónő a „barbárok” között SZVJA TOSZLA V SZPASSZK/J Négy levél 1. levél Kedves Vovka! Drága fővárosunkból, Moszkvából írok Neked. Látod, hová el nem sodort a sors. Bár tulajdonképpen Te javasoltad nekem, hogy az idei szabadságomat töltsem a lehető legjobban, és hogy járjam be kissé az országot. Különvonattal érkeztünk ide, és most egy panorámabusszal járjuk a várost. Mi mindent láttam már, Vovka, ezalatt a néhány nap alatt! Sétáltam a Vörös téren, a Kalinyin sugárúton — ilyen hatalmas házakat még biztosan nem láttál! Csoportunk lefényképezkedett a Puskin-emlékmünél, utaztunk a folyón sétahajón és a földalattival is megismerkedtünk. És a múzeumok! Mindent nem is lehet megnézni. Egyetlen dolog, ami itt nem tetszik nekem — a temérdek ember! Mindenütt, ahol csak megfordul az ember, de főleg a város központjában, özönlik a nép reggeltől estig. Az ember gyakran szinte arra vágyik, hogy legalább egy kis ideig egyedül maradjon... A Tretyjakov-képtár előtt sorban állunk. Balga módon úgy gondoltam, hogy bent talán több lesz a hely, de tévedtem! Csak néhány képet láttam, azokat, amelyek magasra, csaknem a mennyezet alá voltak akasztva. A Repin-teremben néhányszor felugrottam, hogy lássam a Rettegett Ivánt és fiát ábrázoló képet, de csak a feje villant fel egy pillanatra, és kész. Még jó, hogy ismerem azt a képet reprodukcióról. Nem tudom. Te hogyan vagy ezzel, de én ekkora embertömeget talán soha nem tudnék megszokni. A szállodából irok Neked, amelyben lakunk. A többiek elmentek megnézni a huszkovi palotát, de én itt maradtam. Tegnap a borogyinói csatát ábrázoló körképnél valaki úgy odaszorított, hogy még most is rosszul érzem magam. Megmondom, barátom, úgy, ahogy van: Moszkva gyönyörű város, de jövőre más útvonalat fogok választani. Ahol nincs ekkora tolakodás. 1986. július 16. Barátod, Nyikolaj 2. levél Erőt, egészséget, Vologya! Tudod, honnan Írom ezt a levelet? Ugye, nem tudod? Kizsiböl. Olvastál már róla? Örülök, hogy idejöttem, Vova, ez itt olyan gyönyörű, hogy el sem tudom mondani. Először azt gondoltam magamban: mit nézek én ott meg? Mindenütt csupa templom, és nekem, mint tudod, nem sok közöm van a valláshoz. Csak itt értettem meg, hogy nem a templom a lényeg, itt az emberi kéz mesterműveiről van szó! Ezt olyan mester készítette, amilyen még minden száz évben sem születik. Amint közeledtünk a hajóval, már messziről nem tudtam levenni a szemem ezekről a gyönyörű tornyokról. Hát még a fehér éjszakák, Vova! Ezt egyszer Neked is meg kell nézned. De nem tagadom el, hogy itt is van valami, ami megkeseríti az életemet — a rengeteg sok ember! Diákok, főiskolások, nagy bajszú festőművészek! A hajóról hosszú menetoszlopban jöttünk ide, mint a katonák. Ha az ember itt úgy magányosan elálldogálhatna és bámészkodhatna kedvére, hát még tán a lelke is muzsikálni kezdene. De így ez nem megy, mert állandóan lökdösnek az emberek, berregnek a filmfelvevő gépek, és van, aki leül a fűre és keménytojást kezd hámozni. Én haragszom rájuk, Vovka, mert hát egyszer mindenki megéhezik ugyan, de ez engem itt mégis idegesít. El is határoztam: jövőre csónakba ülök egyetlen hátizsákkal, és végigevezek valami folyón, ahol nem lesz teremtett lélek sem. Az lesz az igazi turisztika! 1987. július 15. Barátod, Kolja 3. levél Szervusz, Barátom! Úgy tettem, Vologyka, ahogy tavaly megírtam Neked. Szereztem egy kajakot, sátrat, hálózsákot, és már tíz napja úton vagyok a Nyerety folyón. Hallottál már róla valaha? Nagyszerű dolog ez, ilyesmiben bármikor nincs részed. A folyó csendes, a partok v magasak, a borókafenyővel vannak borítva, mindenütt szép, homokos strandok, és rengeteg hal... Már olyan fekete vagyok, mint egy néger, egész nap nyugodtan evezek, este keresek egy elbűvölő helyet, tüzet rakok, felállítom a sátrat... Kell ennél több, szabadság idején? De itt is mindig emberekbe botiok, és jól tudod, Vovka, hogy ez engem szörnyen idegesít. Tegnap reggel felébredtem, megyek a folyóba mosdani, hát mit látok? A közelben egy sátor, és mellette egy nő kis katlanban kotyvaszt valamit. Méregbegurultam. Mikor lesz már nyugtom tőletek, gondoltam magamban. Megértem, hogy valaki a csendes folyó után vágyik, de nekem ebből már elegem van. Összecsomagoltam gyorsan és továbbindultam. Ám képzeld el, barátom, estére utolértek. Hét csónakon jöttek. Uvölteni szerettem volna! De jövőre okosabb leszek. Már van is egy elképzelésem. 1988. július 20. Barátod, Kolja 4. levél Erőt, egészséget, kedves Vova, s egyben ég veled! Végre találtam egy helyet, ahol senki sincs az utamban. Eredetileg csak egy hónapig akartam itt maradni, de aztán úgy határoztam, hogy soha többé nem megyek el innen. Nem irom meg, hol vagyok, mert még eszedbe jutna és meglátogatnál. Annyit azonban elárulok, hogy körülöttem sok-sok százkilométernyi hosszúságban tajga terül el. Sehol egy ember! Szamócán élek, meg gombát, mogyorót szedek. Ne ess kétségbe, úgy élek itt, mint a paradicsomban. Csak azt nem tudom, hol adom fel Neked ezt a levelet. Vagy kétszáz kilométernyire innen van egy magányos vadászkunyhó. Majd odamegyek, és éjszaka titokban odateszem a kunyhó küszöbére a levelet. Aztán újra visszajövök ide. A ruhám már rongyokban lóg rajtam, de fütyülök a ti városi eleganciátokra. A nyugalom lenyűgöző. Néha erre jár egy medve, de az semmi. Elbánok vele. A legjobban annak örülök, hogy már az egész testem beszörösödött. Hosszú, puha, szőke szőrszálak borítanak. Kicsit féltem a téltől, de most már tudom, hogy nem fagyok meg. Befejezem az írást, Vologya, mivel hozzá kell látnom a téli odúm elkészítéséhez. Gondolj rám barátsággal. És ne keressetek engem, úgy sem találtok meg. 1989. augusztus 15. Volt barátod, K. (Sági Tóth Tibor fordítása) „A félelem, amely elfogott, amikor egyik porosz honfitársam azt kérdezte tőlem: »Hát csakugyan, a barbárok közé akar menni?« — régen eloszlott, s mindenkinek, aki külföldön alkalmazást keres, őszinte szívvel azt kívánom, akadjon épp oly kedves és kellemes munkakörre, mint amilyenbe engem hozott a jó szerencsém!" E sorokat Suse Ott, okleveles kertészeti szaktanítónő írja a marienfeldi női kertészeti szakiskola folyóiratába. A volt növendékeket ez a kis új ág tartja össze, rendszeresen imák benne életük alakulásáról, szakmai előmenetelükről. Hátborzongató dolog. Szegény kis törékeny Suse, mi lesz véle, a messzi idegenben a barbárok között? Hová indul egyáltalán? A maorik közé, netán vad lovakon vágtató indiánok — esetleg valamelyik emberevö afrikai törzs tagjai közé? Olvassuk, hallgassuk csak tovább a híradást, mindenre fény derül. Az idegen körülmények közt való megszokás egyáltalán nem esett nehezemre. Társaim a legszívesebben fogadtak körükbe s az igazgatónő mindenkor jó szívvel hallgatta minden örömömet s bánatomat. (Jószívű volt a barbár törzsfönök — írtam volna én az aggódó honfitársnak.) Nagyon tévednek azok; akik a magyar kultúrát lekicsinylik. (Nocsak, nem is lehet olyan távoli az a bizonyos barbár vidék! Nyomozzunk csak tovább!) 1910-ben gyönyörű, napsugaras októberi napon kocsi hozott ide, Senkóc állomásától félórányira fekvő (...) — a városka neve következik itt, de ez még legyen titok. A vidék képe egészen új, szokatlan volt szememnek. Bár itt is síkság terült el előttem, a rozsföldek unalmas egyhangúságát megszakította egy-egy mák- vagy kukoricaföld; a háttérben pedig a Kis-Kárpátok erdös-völgyes koszorúját pillantottam meg. A domboldalakon mindenféle szőlő, mintha egyetlen nagy szőlöskert venné körül. (Tipikusan barbár vidék, kedves aggódó marienfeldi honfitárs.) A városka a maga kimagasló templomaival és ősrégi várfalával festői képre! nyújt. Bécsből csak mintegy 3 órai vasúti távolságra van, mégis az érdekes népviseletről s az emberek különös beszédéről nemsokára észrevehettem, hogy nem vagyok többé német földön, hanem Magyarországon. Alig értünk be a városba, a kocsi a főutcától A matematikatanár kimért volt, alapos, és egészen közérthetően magyarázott. Csak az volt a gyengéje, hogy a látása nem hasonlított éppen a saséhoz, a vajszivüsége miatt meg ritkán alkalmazott vajmi szigort. Állt a tábla előtt a krétájával, és teljesen belemerült a számításaiba. Közben azért lelkesen tájékoztatta a méla hallgatóságot fáradozásai részeredményeiről. A két ebadta az utolsó padban a snapszer nevű kártyajátékkal volt elfoglalva. Egyre óvatlanabbul, egyre inkább belemelegedve játszottak. Igazi amatőrök : tét nélkül is nagyon komolyan vették a partit. jobbra fordult s előttem állott teljesen szabad területen: a leányiskola. (Ahol kellő súlyra felhizlalván őket — vérüket veszik, írtam volna én otthon maradt, aggódó honfitársamnak.) Úgy gondolom, most már ne legyen többé titok a város neve, ahol az érdekes beszédről és a színes népviseletről a tanító kisasszony rájött, hogy elhagyta a német földet. Ez a városka — Fényes Elek Magyarország geográphiai szótárát segítségül híva — a 4 500 lakosú, három külvárost számláló — Királyfalvát ide nem értvén — fele katolikus, fele ágostai hitű, kétharmad részben tót, egyharmad részben német Modor, Modra, Modem. Igaz, a könyv megjelenése és az idézett levél között időben ötven év a különbség, s ennyi idő alatt még a Módra patakon is sok víz lefolyhatott, tehát biztosan volt magyar lakosa is Modornak és környékének. Ám azt, hogy barbár vidék. Fényes Elek is igazolja néhány utalásával: „Házai ó ízlés szerint vannak építve. Országos vásárai mitsem érnek, szőlőhegye sok bort terem, de jóságra nézve a bazini, szentgyörgyi, grünni borokkal ki nem állja a versenyt." — Igazi barbár vidék. Azután — én a már emlegetett leányiskola értesítőjéből tudom — Hollerunk Károly főesperesnek is csaknem tíz évig kellett az iskoláért hadakoznia (szerencsére ez ma már másként van), s amikor ezért később a Ferenc József-rend lovagjává ütötték, az ünnepséget az iskola tornatermében tartották meg, mivel ez volt egyben a díszterem is. Félretéve a tréfát: a modori leánynevelő intézet 1911 —1912-es évekről szóló értesítője az iskola és a város élénk szellemi és kulturális életéről számol be. Alaposan, minden részletre kitérően. így tudhatja meg a kései olvasó, hogy nagy gondot fordítottak az intézet eszközeinek, gyűjteményeinek gyarapítására is. A természetrajz s vegytan tanításhoz például beszereztek egy darab éneklő rigót márványból. A tanárnő pedig alaposan eloszlatja a ködöt írásával. „Különösen jólesett látnom, milyen szabadon élvezik itt a gyerekek ifjúságukat, nem kínozza őket a túlszigorú fegyelem, mint a mi német iskoláinkban." Nem ö tehet róla, hogy a homályt még sokáig nem sikerült teljesen eloszlatni. GÖRFÖL JENŐ A hatodik leosztás körül, a sokadik pisszegő rekontra után egyikük teljesen megfeledkezett a helyzetről, huszárosán kicsapta a pad tetejére a piros fölsőt. — Negyven! — nyerítette hangosan, és nyomatékül megmutatta a piros királyt is. A padokban mindenki hökkenten kapta hátra a fejét; a tanár úr is komótosan megfordult, kissé lejjebb tolta a szemüvegét, aztán azon a hangon, mely sejteti, hogy tiszteletben tartja ugyan mások magánszámitásait, de biztos a sajátjában, határozottan korrigált: — Nem kérem, csak harminckilenc. MÉDL SÁNDOR Csak pontosan, szépen 23
